Visszatalált hozzám Őfelsége

– Ahogy a Sörgyári capriccio-ra, úgy erre a filmjére sem tanácsos üres gyomorral beülni...

– (nevet) Ha ez vigasztalja: forgatás közben valójában lehetetlen jóízűen falatozni. Tehát ha éhes lesz a film alatt, akkor biztosan jó színészeket lát. Egyébként a fogások inkább voltak látványosak, mint finomak.

– A gasztronómián kívül az erotika is meghatározó a műben; ha mai történetet vitt volna filmre, milyen lenne benne a nő?

– A mai nőkben talán már nincs meg az a szexuális vibrálás. Régebben a férfiak úgy érezték, a nők valami titkot hordoznak magukban.

– Mit gondol, megérti azt a kort egy mai fiatal, vagy főként idősebb nézőkből áll majd a film közönsége?

– Remélem, nem. Elsődleges célom éppen az volt, hogy a fiatalokhoz közelebb vigyem a hatvan évvel ezelőtti eseményeket. Sajnos úgy látom, nem érdekli őket, pedig ha az ember ismeri szülei, nagyszülei életét, sokkal jobban megérti önmagát.

– Miért nem rendezett tizenkét évig nagyjátékfilmet?

– Kaptam ajánlatokat, de egyik sem tetszett.

– Hogyan talált rá a bolgár főszereplőre, Ivan Barnevre?

– Szófiában három színdarabban is együtt dolgoztam Ivannal. Nem találtam Csehországban jobbat nála. Eleinte szükség volt tolmácsra a közös munkához, de a fiú annyira intelligens, hogy három hónap alatt megtanult csehül.

– A főhős feleségét alakító Julia Jentsch pedig német. Nem vetették a szemére, hogy hanyagolja a cseh színészeket?

– Európai filmek esetében ésszerű vegyes szereplőgárdával dolgozni, ez a jegyeladást is magával húzza. Ebben az esetben viszont biztosak voltunk: Líza szerepét csakis német színésznő játszhatja. Amikor a közölték, hogy a híres Julia Jentsch-et választották, tiltakoztam: „csak ezt ne! Nem akarok sztárokkal dolgozni!” Végül engedtem a rábeszélésnek. Remek csaj, nincsenek sztárallűrjei, természetesen viselkedett, az volt az érzésem, együtt jártunk suliba. Az Ivan Barnevvel közös jelenetekben olyanok voltak, mint két kölyökmacska. Az amerikai színészek akkor is pózolnak, amikor nem forog a kamera.

– Szabó István is feltűnik néhány jelenetben, bankárt alakít. Ön is elvállalt egy mellékszerepet Szabó filmjében, a Rokonokban. Kölcsönkenyér visszajár?

– Istvánnak nagyon szép arca van, nemes vonásai, nagyon illett a nagytőkések társaságába.

– Másik barátjának, Koltai Róbertnek is szánt egy kisebb szerepet. Ő végül miért maradt ki a filmből?

– A producerek ostoba döntése miatt.

– Visszatérve a rendezésre: felfedez hasonlóságot Szabó István és saját filmjei között?

– István talán komolyabb nálam. Én könnyedebben fogom fel az életet.

– Az abesszin császár kitüntetése a filmben végül egy kecske nyakába kerül. A Szigorúan ellenőrzött vonatokért kapott Oscar szobrát és állami kitüntetéseit hol tartja?

– Nincs kecském, ezért a kamrában, egy papírdobozban tartom az összes díjat. Ami a filmbeli kecskét illeti, ez egy idézet René Clair francia filmrendező Hallgatni arany című némafilmjéből. Az egyik jelenetben egy arab sejk érkezik a filmforgatásra. A stáb tornasorba áll az ünnepélyes kitüntetéshez. Az olajsejk bőkezű: mindenkit kitüntet kivétel nélkül. Még a könyvelő is kap egy plecsnit, aki egészen addig büszke díjára, míg meg nem látja: a kecske nyakában is lóg egy.

– A zárójelenetben a főszereplő megemeli a korsót. Ez tisztelgés Hrabal előtt, aki azt kérte, sörrel locsolják sírját?

– Igen, egyébként ezt a jelenetet is egy novellából kölcsönöztem: a történet egy vendéglősről szól, aki imádja a sört. Este az utolsó korsót magának tölti ki. Belehörpint és megállapítja: „itt nagyon jó sört csapolnak”.

– Igaz, hogy maga Bohumil Hrabal szerette volna, ha Ön viszi filmre regényét?

– Ez valóban így volt: amikor legelőször beszélgettünk a könyvéről – mintegy húsz évvel ezelőtt – egyenesen nekem szegezte a kérdést: „akarod?”, mire rávágtam: „nem”. Nem akartam kisajátítani Hrabal összes művét, nem akartam monopoljogok nagybirtokosává válni. Hrabal úr életműve ráadásul sokkal sokszínűbb annál, mint hogy én valaha is azt merészeljem képzelni, egy személyben képes vagyok ennek a gazdag irodalomnak a filmes adaptációjára. Tudtam, hogy egy kollégám is feni a fogát a mű megfilmesítési jogaira, de húzta az időt, az volt az érzésem, nem mer belevágni. Húsz év telt el, mire újra visszatalált hozzám az Őfelsége pincére voltam. Mivel már régen nem forgattam, izgalmas kihívásnak éreztem a lehetőséget.

– Elégedett a végeredménnyel?

– Egyáltalán nem. Egyébként sem fűznek szoros érzelmi szálak a saját filmjeimhez.

– Milyen visszajelzés győzi meg arról, hogy jó munkát végzett?

– Megszólít egy ismeretlen: „nagyon tetszik a filmje”. Számomra ez az egyszerű megjegyzés sokkal többet jelent, mint bármilyen díj. De elég, ha csak rámmosolyog valaki az utcán, és leolvasom az arcáról, hogy eszébe jutott egy mulatságos jelenet a Sörgyári capriccióból.