K & K, avagy apák és fiúk

Miután a világ minden kincséért sem szeretnék prejudikálni, így most nem mennék bele azon kérdés taglalásába, hogy magam bűnösnek tekintem-e a közismert színész házaspár, Koltai Róbert és Pogány Judit gyermekét, a filmproducerként tevékenykedő P. Koltai Gábort, akit a hatóságok – amint az tudott – különösen nagy kárt okozó csalással és adóbevételt különösen jelentős értékben csökkentő adócsalással gyanúsítanak, és akit az elmúlt év decemberében vett őrizetbe a rendőrség. Hogy az eljárás végén vajon milyen bűntetteket is ró majd az ügyészség P. Koltai és társai terhére, azt jelen pillanatban nem lehet megmondani, annyi azonban bizonyos, hogy a nyomozás eddigi adatai szerint a társaság tagjai filmek gyártására, illetve értékesítésére egy „számlázási láncolatot” hoztak létre, amelyben akadtak az alkotások finanszírozását és értékesítését végző offshore cégek, aztán az általános forgalmi adó visszaigénylésével foglalatoskodó vállalkozások, továbbá olyan társaságok, amelyek a fiktív költségszámlák kibocsátására „szakosodtak”. Az üzlet volumenét semmi sem mutatja jobban, mint az az adat, amely szerint az előzetes letartóztatásban ülő férfiak több milliárddal károsították meg a központi költségvetést, nem különben pedig az a tény, hogy P. Koltait a mintegy 35 film után legálisan is közel 1,3 milliárd forint illette volna meg produceri díjként – hogy ebből ténylegesen mennyit vett fel, azt ez idő szerint nem tudjuk –, amely összeg szerintem nem csupán a bérből és fizetésből élők számára tűnik kellemesnek. Ám a történetben számomra mégsem az az igazán izgalmas, hogy mennyit is tettek zsebre a hazai „filmmogulok”, vagy hogy az ifjabb Koltai valóban egy 350 milliós villában tengette-e mindennapjait, mint inkább az a kíméletlenség és az a vehemencia, amellyel egyesek a fián keresztül az egyébként is megviselt Koltai Róbertet támadni kezdték.

Azt a Koltai Róbertet, aki a botrány kirobbanását követően több újságban és tévében is elmondta, hogy ő is és a felesége is őszintén hisznek a fiúk  ártatlanságában, akit a bíróság majdani jogerős döntéséig éppen úgy nem lenne szabad bűnösnek tekinteni, mint bármely más magyar állampolgárt, s azt a Koltai Róbertet, akit azóta is olyan kegyetlenül osztanak némelyek, mintha csak neki lenne „köszönhető” a magyar filmszakma összes anyagi problémája. Ott volt példának okáért a TV2 közismert talk-show-jának, a Hajdú Péter-féle Frizbinek a felvétele, amelynek kapcsán egy seregnyien   azon csámcsogtak, hogy Koltai kizárólag újságírók és közönség nélkül volt hajlandó találkozni Hajdúval, hogy a beszélgetés folyamán – amelyről idő előtt távozni is akart – az önuralmát veszítve csapkodta az asztalt, illetve, hogy később a műsor beharangozójából kivetette azt a részt, ami a saját, finoman fogalmazva is meglehetősen heves érzelmi reakcióit tartalmazta. Nos, magam úgy vélem, lehet Koltait szeretni vagy nem szeretni, lehet őt kiváló művésznek vagy éppen rossz ripacsnak tartani (én személy szerint egy egész sor nagyszerű alakítására emlékszem), mint embert, különösen pedig mint apát, teljes mértékben meg lehet (sőt, meg kell) érteni. Hiszen melyikünk ne bízna vakon abban, hogy a gyermeke nem követett, nem követhetett el a világon semmit? Melyikünk ne remélné, hogy mindaz, ami történik, csak valami fatális tévedésnek „köszönhető”? És még ha tudnánk is, hogy hibázott..., nem próbálnánk megvédeni bármi áron? Dehogynem. Jó, jó, magam is tisztában vagyok azzal, hogy ezek evidenciák, ám a napi adok-kapok során mintha hajlamosak lennénk róluk megfeledkezni. Pedig nem kellene. Nagyon nem.