Lakatfal is van már a Havihegyen – írta olvasónk

Legutóbb egy hideg, szeles, borús késő délutánon csönd fogadott. Alig találkoztam néhány emberrel. A sétalépésüket gyorsra váltó sporttársaim nemcsak a gallérjukat húzták a nyakukra, hanem a maszkjukat is úgy igazították, hogy az inkább a hideg, mint a vírus ellen nyújtson védelmet. (Kellemes napsütésben igen sokan lazára veszik az előírásokat.) Ilyen körülmények között több figyelmet fordíthattam magára a havihegyi sétányra.

Örvendetes, hogy a február végén általam tapasztaltak óta – amit a Postabontás-rovatban is megírtam – befejeződött a padok felújítása. Eltűntek a horpadt, rozsdás szemétgyűjtők. Mi több: használják azokat az ott sétálók, nem látni eldobott hulladékot.

Még nem sokat tudunk róla, de a hegy nyugati lejtőjének tereprendezéséből (bokorritkítás stb.), két régi, düledező vaskapu lebontásából úgy látszik, hogy hamarosan(?) egy rövidebb sétaúton lehet följutni a városból, hogy gyönyörködhessünk a szép panorámában. Sajnos, sok kíváncsi érdeklődő ezt nem hajlandó megvárni: átmászva a régi korláton, egészen a szakadék széléhez állva, máris élvezni akarják a kiterjedtebbé váló kilátást. Jó lenne figyelmeztető táblákkal visszatartani a türelmetleneket!

Ha helytelenségről beszélek, legyen itt még egy példa! Korábban a dömörkapui sétáim során vettem észre, hogy a sétautak jelzőtábláinak a sarkába, oszlopokra és más helyekre három számjegyet és egy „R” betűt ügyesen egymás mellé applikálva, egy durva, gusztustalan szót ragasztanak fel. Valakik (lehet, hogy ugyanazok) a Havihegyen a lámpákat „díszítik” ezzel a módszerrel. Nem rögzíti tettüket a térfigyelő kamera?!

Sétám vége felé új felfedezésre jutottam: itt is növekszik egy lakatfal. Legalább 10–15 lakat található a nyugati védőkorlát rácsához rögzítve. Nem néztem meg valamennyit, de a legrégibbnek egy 2009-eset találtam. Szokás szerint neveket, monogramokat, dátumokat gravíroztak, festettek rájuk. Egy pár, Réka és Máté néhány éve, egy másik pár a pandémia kitörésének évében helyezte el emlékét: „Papus+Mamus 2020. 06. 26.”

Este 6 óra: megszólalt a havihegyi templom harangja, kigyúltak a lámpák. Jó lenne, ha azonos fényű – fehér – lenne valamennyi, mint amilyen volt a kezdetben, jó tíz éve!

A harang kis ideig még szólt – élőkért, reménykedőkért és elhunytakért, békéért, a járvány elmúlásáért –, aztán elhalkult. Én pedig eközben egyrészt arra gondoltam, hogy Réka, Máté, Mamus és Papus vajon feljönnek-e a járvány végén ismét a Havihegyre elhelyezni egy újabb lakatot és meggyújtani egy hálamécsest a templomban? De még inkább arra, hogy a járványt szerencsésen átélt harmadik évezredi pécsiek tudnak-e majd megmenekülésük okán olyan maradandó emléket állítani, mint régi századok vészeiből megmenekült elődeik tették templomépítéssel, szoborállítással vagy más módon.

Derűlátással már most érdemes lenne elgondolkodni ezen...

Név és cím a szerkesztőségben