Koldusopera: előadás, katarzis nélkül

Nem titkolom, hogy pontosan ez volt a szándékom, amikor beültem a Pécsi Nemzeti Színház Kamaratermébe a Koldusoperára. Kíváncsi voltam, hogyan jelenítik meg a pécsiek a brechti epikus színházat, sikerül-e nekik aktuálissá tenni ezt a majdnem százéves darabot. És igazából nem csalódtam, vagy ha igen, akkor kellemesen.

Az a csapat, amely már az Ivanovban és A képzelt betegben is bebizonyította, hogy nem éppen mai darabokba is olyan életet lehet lehelni, hogy az ember nem is gondolná, hogy éppen egy XVII. századi komédia szereplőit látja a színpadon vagy a XIX. századi hideg Oroszország szenvedő „hőseit”.

Mintha korabeli moziban ülnénk, olyan érzésem volt, ahogy fekete-fehérben a vászonra vetítették a jeleneteket magyarázó vagy inkább előkészítő narrációkat – mindenképp hatásosabb, mintha táblákkal vonulna végig a színpadon a narrátor. De a korabeli (''20-as évek végi) hangulatot adják vissza azok a dalbetétek is, amelyek a jelenetektől elkülönülten egészítik ki a darabot. Herczeg Adrienn bőrkabátjában, napszemüveggel, piros magas sarkú cipőjével a színpad szélén ülve kíváncsivá tette a nézőközönséget, és megigézte a férfitekinteteket, nagy meglepetésemre a ’30-as éveket idéző mikrofon előtt állva ezúttal a rendkívül izgalmas, rekedtes énekhangját mutatta meg, így most már a női közönség figyelmét is magára irányította. A más darabokból már kedvenceinkké vált pécsi színészek ebben a darabban nem csupán kiváló színészi játékukkal kápráztattak el bennünket, hanem remek hangjukkal is.

És ha már utaltam arra, hogy a pécsi színház mindig képes belecsempészni a XXI. század aktualitásait darabjaiba, ez ezúttal is beigazolódott: ha csak azt mondom, hogy Bicska Maxi egyik rablócimborája a South Parkos Kenny figuráját öltötte magára, és nemcsak a kapucnis külsővel, hanem az érthetetlen magas hangú beszédével is, egy másik cimborája pedig láncfűrésszel játszik a színpadon, akkor még csak a mulattató, látványos párhuzamokat említettem. Hogy meg is hökkenjünk, a vér is folyt rendesen a falakról, miután szenvtelen arccal ölte le egy lány az árva gyerekeket.

De mélyebb mondanivalója is van annak, hogy 2008-ban miért lehet aktuális a Koldusopera, és az előadás során utalnak is erre, konkrétan, hogy gazdasági világválság van, aminek sajnos következménye az, hogy egyre többen jutnak koldusbotra Magyarországon – de ha nem következett volna be a válság, a darab akkor is tükröt tartott volna a nagyvárosi létnek, ahol a becsületnek már nincs akkora értéke, ahol a pénz beszél, ahol sokan prostitúcióra kényszerülnek, de akkor sem lépnek ki ebből a világból, ha lehetőségük lenne rá, ahol nem tudhatod, kiben bízhatsz, mert a legjobb barátod is elárul, ha pénzt kap érte, és ahol már a szerelem sem lehet az egyetlen olyan érték, ami megválthatná az embert, és kihúzhatná a mocsokból.

Aztán, hogy miért nem akasztják fel a végén a rosszfiút, rejtély marad a közönség számára, de az abszurd színház már csak ilyen, nem kell katarzis a nézőnek! És mivel összehasonlítással kezdtem, azzal is fejezem be. Bicska Maxi egy olyan alvilági rablóvezér, akit imádnak a nők, egy ellenállhatatlan szívtipró, aki két nőt is feleségül vesz és minden prosti kedvence, akinek fiatalkori bajtársa és jó barátja a rendőrfőkapitány, aki a szélhámosok fejedelme, akinek senki nem mer ellentmondani, egy velejéig romlott, de mégis lenyűgöző alak.

Köles Feri színészi játéka nekem kissé kevés volt, nem volt eléggé magával ragadó gazember, bár remekül táncolt és énekelt, mégsem volt eléggé szívdöglesztő Bicska Maxi. Talán a közönség sem volt elég lelkes, senkinek nem járt ki külön tapsvihar, sem fütty, ami azért a tetszésnyilvánításnak itt megengedett formája lenne, és bizony megérdemelték volna a rablófiúk, Peachumné, Kocsma Jenny és a többiek, na meg a kórus. De hát a katarzis ezúttal elmaradt.