Olyan nincs, hogy „ez a kutya nem bánt”

A Buksik, Mázlik, Morzsák, Tappancsok között egyedi volt, egyébként meg a tób szürkészöldet, vakondszürke árnyalatot jelző színnév. De Tób egy magyar vizsla volt, szerintem inkább zsemlebarna, mindenesetre a család kedvence volt, utcáról befogadott kutyus – ez később is szokás maradt aztán –, ahogy a róla szóló legendák beszélik, nem egyszer vigyázott ránk, a még csak néhány hónapos gyerekekre télen, amikor kint aludtunk a falusi ház verandáján a mózeskosárban.

Aztán néhány év múlva egyik nap egyszer csak nem jött haza. Nem, nem kiengedtük. Vadászkutyaként hajtotta az ösztöne és szinte már művészet volt, ahogy meglógott, hiszen – bár az emlék csalóka – nagyjából két és félméteres kerítésen mászott át, mert minden kerítésemelési igyekezetünk ellenére, egyre ügyesebb volt.

Igyekeztünk mindig kerten belül tartani, mert tudtuk, hogy egy állat csak a gazdájával szemben képes alázatra, engedelmességre és ez a viszony is csak fegyelmezéssel alakulhat ki. Egy állat – amelynek őse a farkas  –  veszélyes mindenki másra, mert kiszámíthatatlanná válik, hogyha sarokba szorítva érzi magát, már az is elég ha csak gyengébbel, vagy a megszokottól eltérő viselkedéssel találkozik. Az, hogy szabadon, póráz nélkül szaladgál egy eb, mindig annak a kockázatát jelenti, hogy egy gyermeket megtámad.