Nyomortelep a leendő kultúrfőváros szélén

Hol lakik a nyomorúság? Azt kérdeztem Kalányos Zsolttól, hogyan fogalmazna erről a vidékről, hogy elkerülje az ember az általánosítást, és ne sértődhessen meg senki. Azt mondta a levélben protestáló ember, hogy ez az én dolgom, nem ő az újságíró. Alighanem igaza van. Molnárné Garai Edit a terület képviselője volt, ő sem tud igazán választ adni. Sem településrészre, sem utcára, sem házra nem lehet bontani a nyomorúságot, miképpen a nemtörődömséget sem.

A Máltai Szeretetszolgálat két segítőjével, Fehér Angélával és Szőnyi Tamással járjuk körbe a városrészt. Tamás a Györgytelepen élő segítőjét kérdi telefonon, hogy le tudunk-e menni a völgybe az autóval. Le. Előbb azonban körbejárjuk Hősök tere néhány lerobbant utcáját, mutatják a „füstölőnek” nevezett házhelyet, ahonnan az elmúlt hét végén töméntelen mennyiségű szemetet raktak konténerbe. Autónk csomagtartójában az ilyen alkalmakra való félzsáknyi kesztyű. Angéla azt mondja, ne is kérdezzük, mi mindent gyűjtöttek össze, a szaros pelenkáktól kezdve...
Utcáról utcára, egyre lejjebb ereszkedünk.

Bozontos kutya pórázra kötve, egykedvűen bámul, meg sem mozdul, amikor átlépem. Talán megérezte, hogy nem bántani akarom. Odébb fiúk kerékpárt szerelnek, apró gyerekek ugranak elő a semmiből, bámulják az idegent. A diófa kacérkodik a villanyvezetékkel – bár bejelentették, az áramszolgáltatót ez nem érdekli –, így nyugodtan rádőlhet majd. A 26 négyzetméteres kis házacskákban se mosdó, se vécé, se víz. A közösre járnak. A falak a földtől a mennyezetig vizesek, a máltaiak raktárában – korábban szintén lakás volt – a gyerekrajzokon lassan átüt a penész. A rézsű meredek, a bozót benövi a partfalakat, a természet visszafoglalná a múlt század elején épített bányászkolóniát. Sehol egy játszóhely, ahol a labdát lehetne rúgni. Illetve most kezdték egyengetni a talajt, kiszabadítva a dzsungelből két asztallapnyi területet.

Itt majd mindenki szociális segélyből tengődik. Orsós Imre keserűen jegyzi meg, hogy 20 percre a városközpont, de visszafelé már fényévnyi a távolság. Mi volna jó, kérdem. Talán több odafigyelés. Kitől? Hát a város vezetőitől - jön a válasz.

Bogdánék tizenhárom gyereket nevelnek. A szobában a sparhelt dorombol. Éva asszony kifakad. Évek óta kopogtat szociális lakásért, de hiába. Már húsz éve élnek itt, remény sincs arra, hogy kiszabadulhassanak.

Közel harminc család, de lehet, hogy több is, és majdnem száz gyerek. És néhány korcs kutya. Ez a telep statisztikája. Bogdánné szerint a szoba padozata alatt kígyók fészkeltek, a terráriumból jött egy ember, aki megszabadította őket. Azóta nem mer szőnyeget teríteni. Segítsen rajtunk - kérlel. Engem már ismernek a városházán, lassan miattuk szégyellek odamenni...

A sparhelt mögött kivarrott falvédőn a mondat: „Halvány sárga rózsa, ha tudnál beszélni...” Tényleg akad itt patkány a fészerekben – mondja később – , hazudik, aki tagadja. Garai Edit szerint készült már sokféle terv a városházán az itt lakók számára (ledózerolni a telepet és máshol komfortos lakást adni nekik, vagy rendbe tenni ezeket a házakat), de mindegyik porosodik valahol. Választások előtt persze hitegetik az embereket, de utána kínos a szemükbe nézni.

Cigány, nem cigány. Egyre megy. Iszonyatos körülmények között él egy kisebb falunyi ember, itt az európai kultúra reménybeli fellegvárának peremén. Furcsa világörökség. A máltás Angéla azt magyarázza, hogy most kidobott nyílászárókat gyűjtenének, mert ugye közeleg a tél, és sok kunyhón ablak, ajtó sincs, ha van is, az üvege kitörve...

Mire volna még szükségük? - teszem fel naivan a kérdést.
Szőnyi Tamás szerint ne higygyem, hogy bármit is követelnének. Néha egy jó szó, egy segítő mozdulat is elég. Az, hogy valaki törődik velük.