Czukor Zoltán harmadjára megcsinálta a Párizs–Colmart

Négyszázhuszonhat kilométer.

Még az autós is felköti a gatyáját, mielőtt nekivág. Nyilván a komlói gyalogló, Czukor Zoltán is felkötötte, aki azzal a céllal vágott neki az idei Párizs–Colmarnak, hogy ha törik, ha szakad, végigcsinálja. Eddig kétszer indult a világ leghosszabb és legnagyobb gyaloglóversenyén, s mindkétszer féltávig jutott – ott „megborult”.

– Most viszont végigmentem, ráadásul nem is akárhogyan, hiszen a negyedik helyen végeztem – mondta Czukor Zoltán, aki, kapaszkodjanak meg, 57 órán és 45 percen keresztül gyalogolt. – Csak összehasonlításképpen megjegyezném, hogy arra az ellenőrzőpontra, ahova legutóbb hajnali fél ötkor értem be, s közölték, hogy négyig be kellett volna jönnöm, így nem engednek tovább, nos, oda most picivel éjfél után „befutottam”. Meg is kaptam az etapgyőztesnek járó sárga trikót. Féltávig tehát minden jól ment, aztán persze beálltam, mint a gerely. Harminchat-harmincnyolc fokban gyalogolni a betonon nem volt leányálom, mindenütt grillázsszag volt, mert égett a Czukor...

Lehet, hogy menet közben égett, a célban azonban büszke lehetett magára, hiszen mindössze hárman előzték meg. Picit morcos volt, hogy egy francia mindössze egy perc négy másodperccel végzett előtte, mert úgy érzi, egy ritmusváltással megelőzhette volna a „figurát”. Persze a francia szervezők nem kötötték az orrára, hogy ha belehúz, még lehagyhatja a honfitársukat.

Czukor Zoltán egyébként igazi csapatmunkának köszönheti a sikert, volt, amikor tízen segítettek neki. Etetni, itatni kellett menet közben – kint volt vele két szponzora, akik részt vettek ebben a melóban is, s életük egyik legnagyobb élményének nevezték a versenyt.

– Tényleg nem akármi, hogy amikor például hajnalban átmész egy településen, az idős néni pongyolapitypangban tapsol neked, és kiabálja, hogy hajrá, hajrá! A franciák imádják az ilyen versenyeket, megőrülnek azért, hogy valaki szenved az aszfalton – ismertette a francia lélek rejtelmeit Czukor.

Aki, miután célba ért (megfogalmazása szerint átborult a célon, nem nevezné átszakításnak), természetesen azt mondta, ez volt a hattyúdal, ez volt az utolsó, nem kér belőle többet. Aztán eltelt néhány óra, néhány nap, és már másképp látja a világot.

– Most már úgy gondolom, hogy jövőre mégis szeretnék indulni. A most hatodszor nyerő oroszt, Oszipovot is biztosan le lehet győzni, meg akarom próbálni – fogalmazott az 52 éves, háromszoros olimpikon sportoló.

Ki tudja, talán újra akar találkozni azzal a pongyolapitypangos nénivel...

Eleinte még Strasbourgban volt a cél

A híres francia gyaloglóverseny több mint nyolcvanéves múltra tekint vissza, hiszen az elsőt még 1926-ban szervezte meg Emile Anthoine – akkor 504 kilométer volt a táv, és ötvenen indultak rajta. A cél abban az időben Strasbourg volt. A második világháború után megfordították az útirányt, így Strasbourg–Párizs lett a versenyből, majd 1981-ben alakult ki a Párizs–Colmar megoldás. A távolságon szinte mindig variáltak, attól függött, hogy éppen hány kilométert kell megtenniük a versenyzőknek, hogy merre vitték az útvonalat, mely városokat érintett a viadal – akárcsak a Tour de France esetében.

Érdekesség, hogy eleinte nem volt időkorlátozás, így megesett, hogy az utolsó versenyző négy-öt nappal később ért célba, mint a győztes. A hölgyek számára 1989 óta rendeznek hasonló viadalt: ők Chalonból indulnak, és ugyanúgy Colmarba érkeznek meg, mint a férfiak.