Szondi Imre pécsi operatőr megalkotta a vizuális nyelv kézikönyvét

– Ma az állandóan kéznél lévő csodakamerás okostelefonok idején könnyen szerelmesedik bele az ember a fotózásba, a filmezésbe. De mi vitt erre rá valakit fél évszázaddal ezelőtt?

– Tán tízesztendős lehettem, amikor megajándékoztak egy tükörreflexes masinával. Lekaptam vele a falut, a kertet, az erdő ezernyi részletét, mert számomra minden a természetről szólt, rajzoltam és fényképeztem a legapróbb elemeit, ahogy csak tőlem tellett. Aztán kölcsön kaptam egy filmfelvevőt, amikor a Szovjetunióba készültem társasutazásra. És az igazi életem akkor kezdődött.

– Az a film rögtön díjat is nyert egy amatőr filmfesztiválon. Születni kell a képi világ egyéni értelmezésére?

– Én mindenestre ráéreztem valamire. Az első kockákon a vonatkerekek forogtak, aztán az ablak előtt elsuhanó tájak képei, majd bejött egy jelenet, amint a barátom a Széchenyi téren olvassa a Dunántúli Naplót, a címlapján ezzel a felirattal: Nyolc nap a Szovjetunióban. Mert az a lényeg, hogy az ember az egyéniségét is tegye hozzá a képi megfogalmazáshoz.

– Akkor hát megfejtené nekünk a fotózás igazi titkát?

– Számomra mindig az volt a cél, hogy ha egy helyzetet megélek, akkor azt úgy adjam vissza a technikával, hogy aki később megnézi, ugyanazt érezze, amit én az adott pillanatban. Amikor pedig Zsigmond Vilmostól egyszer Pécsett megkérdezték, hogy mi szükség van még a fényekre, amikor ma már hihetetlen tudású nagy felbontású kamerák léteznek, ő így válaszolt: – Ha érzelmet, személyiséget akar valaki kifejezni, akkor a fények nélkülözhetetlenek. És nem elég a fényről sokat tudni, a fényt alkalmazni kell!

– Mire a legbüszkébb a az operatőri munkájából?

– Nem emelnék ki külön semmit, de ami engem mindig előre- vitt, az a következő gondolat: „Ha a kép élménye rabul ejt, nem élheted a magad életét. Hiába menekülsz sorsod elől, az alkotói vágy jelenti a boldogságot és a végzetet!”

Megmutatta a művészi alkotások rejtett értékeit

Szondi Imre Szellőn született 1939-ben. Fodrásznak tanult, majd a hetvenes évek végén került a pécsi körzeti tévéhez. Elvégezte közben a tanárképzőt rajz szakon és segédoperatőri oklevelet szerzett. 2003-as nyugdíjba vonulásáig csinált harminc filmet, művészi alkotások képi feldolgozásában születtek emlékezetes munkái (Kelle Sándor, Bencsik János és Bocz Gyula festmények és szobrok nyomán). Vizuális nyelvet és tévés műsorkészítést tanított 12 éven át a PTE-n, Szellő polgármestere volt hat évig. Felesége, Katalin adminisztrátorként ment nyugdíjba. Két fia van, Zsolt (45) és Péter (42), valamint öt unokája. Szondi Imre operatőri összegzése Vizuális nyelv – képi információ címmel jelent meg, most pedig a falu és családja közös történetét írja.