Száz évvel ezelőtt kezdődött el a meszesi lakótelepek építése

A városrész történelmi előzményeiről nem árt tudni, hogy itt már az Árpád-korban is volt település, melyről a XII. századból írásos bizonyítékok is léteznek. A Meszes név onnan származik, hogy ezen a részen sokáig foglalkoztak mészkőfejtéssel, mészégetéssel. A terület közepén található Fehérhegy pedig egyértelműen fehér (meszes) talajáról kapta a nevét.

Elöljáróban ki kell emelni, hogy a városrész beépülésének történeti ismertetéséhez forrás­anyagként Pilkhoffer Mónika: Bányászat és építészet Pécsett a 19–20. században című könyvét használtuk fel.

Meszes beépülését megelőzően a Duna Gőzhajózási Társaság (DGT) már intenzíven nekilátott a dolgozóinak bányászkolóniákat kialakítani, 1900-ban a működő üzemek közelében Pécs környékén 16 helyen 463 épületet húzott fel, melyekben 1594 lakás volt, ahol az akkori gyakorlatnál sokkal jobb infrastruktúrát (utak, közvilágítás, áram- és vízvezeték-hálózat) hoztak létre.

Amikor beindult a nagy építkezés

A két világháború között volt az első nagy lakásépítési nagyüzem Meszes-pusztán. Azért itt, mert innen volt a legkönnyebb eljutni Széchenyi- és István-aknára, másrészt ezen a területen a filoxéra kipusztította az 1900-as évek elején a telepített szőlőket, így a DGT 16,2 hektárnyi területet vásárolt fel 1920-ban lakásépítési célokkal. Az első tervek összesen 800 lakásról és egy kórházról szóltak, melyből 1921–1925 között felhúztak 180 lakást, az utcákat pedig az ABC betűi szerint különböztették meg, aztán 1942-ben átnevezték mindet erdélyi vonatkozású nevekre. A telep a Széchenyi-aknán kiemelt ivóvizet kapta meg, melyet szivattyúval nyomtak fel az 1927-ben létrehozott fehérhegyi víztoronyba, így pedig az utcákon is mindenütt elérhetővé vált kutaknak köszönhetően a vezetékes víz. Az utcák és a lakások világítását ugyanakkor mindenütt ingyen biztosították.

A házak egyforma homlokzatokkal épültek, a méretekben viszont volt különbség, négy-, hat-, hét- és nyolccsaládos házsorok készültek így. További komfortérzetet adott, hogy minden lakáshoz 300 négyzetméteres udvar és kert is tartozott, háromnegyed részük 68 négyzetméteres volt, legalább két szobával, s lehetőség kínálkozott a tetőtér beépítésére is. Ez a sorházas telep egyébként mindmáig őrzi emberséges hangulatát és jól megválasztott méreteit.

Jöttek az új idők új építkezései

A II. világháború után új szelek fújtak, állami tulajdonban működött tovább a szénbányászat, ahol a nagy fejlesztések első körben Komlón valósultak meg. Jelentősen javult ekkorra a tömegközlekedés, így már nem kellett a bányakárveszélyes aknák közelébe építkezni, ahol az aknavédő pilléren belül gyakori a talajszint süllyedése. Megváltozott a lakáskoncepció is, az állami vállalat már nem kolóniákat alakított ki, hanem lakóházakat épített, döntően a bányászok számára, de nem kizárólag nekik. Meszesen 1950-ben kezdődött el ilyen nagyszabású tömeges építkezés, de otthonra leltek itt tanárok, tanácsi dolgozók és építőipari munkások is. Így itt a többemeletes tömbházak együttese már nem tekinthető bányászkolóniának, hanem döntően bányászok lakta városrésznek.

Sőt, a bányavállalat csak az első lakó jogának kijelölésére volt illetékes, ezt követően a városi tanács kezébe kerültek az ingatlanok. Élmunkás bányászoknak azért még készült az 1950-es évek elején is mintegy negyven földszintes 50-60 négyzetméteres ikerház, majd 1957-ben 56 kétszobás típusház ugyancsak született Meszes-Keleten, aztán újabb 133 épület jött hozzá 1958-ig, de ez már messze nem tudta fedezni az igényeket.

Ezért a Pécsi Tervező Vállalat típustervei alapján 1950-től megkezdődött a többszintes tömbházak felhúzása, s eszerint születtek új otthonok Komlón is, ezért hasonlít annyira Meszes és Komló régi lakótelepe.

Ez az új klasszikus bányász­épület 10 kétszobás és 2 háromszobás lakásból állt.

Itt jegyezzük meg, hogy az akkori, döntően emberi munkaerőre hagyatkozó építőipar nem bírta ezt az építkezési ütemet, ezért bevezették a három műszakos termelést, a munkások éjszaka, lámpafénynél is dolgoztak. Sőt, Meszesen álltak munkába először Pécsett női kőművesek, akik kitanulták az akkori szovjet módit, a Maximenkó-féle gyorsfalazást.

A szénbányák Meszesen több mint kétezer lakást épített ily módon 1966-ig, vagyis közel annyit, mint amit 1945-ben a Duna Gőzhajózási Társaságtól a vállalat mindenestől megörökölt.

Komfortosság és kiszolgálás

Mindemellett ez sem volt elég, mert 1960-ban a bányavállalat a dolgozóinak már csak a felét tudta így letelepíteni, míg 1938-ban ez az arány még közelítette a kétharmadot. Az viszont mindenképpen az újfajta építkezések mellett szól, hogy míg 1945-ig a társulati lakások 77 százaléka egyszobás volt, az ötvenes-hatvanas években építetteknek ez már csak a negyedét jelentette, az új otthonok 64 százaléka kétszobás lett. A legnagyobb fejlődés pedig a mellékhelyiségek terén tapasztalható. A DGT-lakásoknál csak a 3-4 szobások (az összes 4,5 százaléka) összkomfortosak, a II. világháború után viszont minden lakás így épült meg.

A közművel ellátott lakások kényelmesek és egészségesek, mégsem volt mindenki maradéktalanul elégedett, mert a lakásépítéssel nem tartott lépést a közintézmény-hálózat fejlesztése. Az iskolaépítések késtek, egyetlen bölcsőde és két óvoda volt a térségben sokáig. Nem volt kielégítő a kereskedelmi hálózat, és egészségügyi szempontból is akadtak gondok. A legnagyobb hiány pedig a kultúrintézményekben (a József Attila Művelődési Házat csak 1956-ban kezdték el építeni), szórakozóhelyekben mutatkozott, a városrészben alig volt cukrászda és étterem. A gyalogos- és kocsiutak végleges nyomvonaláról, a játszóterekről, a járdák betonozásáról is csak 1958-ban, a Mecsek-Kelet tereprendezési tervben döntöttek.

Az összkép sajnos nem lett tökéletes

A városkép sem alakult mindenütt szerencsésen, Fehérhegyen például nagyon egyformák, dísztelenek a homlokzatok, a típustervek unalmas látványt eredményeznek. A 6-os út és a Komlói út sarkára pedig azért kerültek 10 emeletes tömbök, mert a tanács építési osztálya kinyilvánította: „Ezt a részt különös gondossággal kell kidolgozni, mert itt van a Pécs-meszesi lakónegyed kezdete.”

Beszélni kell az építőanyagról is. Míg az országban mindenütt dán és szovjet típusú panelgyártás zajlott a házgyárakban, Pécsett saját fejlesztésben önálló építési rendszert dolgoztak ki. Ehhez az egykori DGT salakdombja jelentette az adalékanyagot, az erőmű pedig a fáradt gőzt biztosította a beton előállításához. Ez a könnyűbeton újdonság volt az országban, miként a szendvicsszerkezetű falelemek is.

S még egy érdekesség: az 1980 közepén induló liász-program keretében további 1500 bányászlakást terveztek Meszesre. Ebből azonban csupán négy tízemeletes készült el az öreg-meszesi kolónia mellett, nagyon nem odaillő módon.

Pécsbányán volt az első kolónia

Az első pécsi szénbányász-kolóniát 1855-ben a Nagyszikili- és a Káposztás-völgyek közötti dombháton alakították ki a tervezők. A telepen összesen 36 kettős munkáslakóház kapott helyet, a lakásokhoz 10 négyszögöl udvar és 100 négyszögöl kert tartozott. Öt évvel később újabb 26 épületet adtak át a kivitelezők, és felépült az első templom, közben vízvezetékkel is ellátták a házakat. 1878-ra pedig az utcák gázlámpás megvilágítást kaptak.

A „Rigli”-ben folytatódott a beruházás

A második „szenes” lakótelepet Riegel Antal bányavállalkozó hozta létre az 1860-as években a róla „Rigli”-nek elnevezett György-aknától délre eső részen. Ezen a szabolcsi területen 1871-ben 9 lakóházban 61 lakás volt, továbbá egy vendéglő és egy iskola is épült hozzá. 1913-ban pedig már összesen 729 lakást tartottak nyilván Szabolcs-bányakerületben, melyekből 57 a többinél jóval nagyobb méretű felvigyázói, illetve tisztviselői ház volt.

Kevesen tudják, hogy még további 1500 lakást terveztek ide a vállalat vezetői.