Bock József mesélt a 80-as évekről, technológiáról, zéró toleranciáról

Kétezer-egyszáz hektárjával Magyarország egyik legkisebb borvidéke a villányi. Mégis múlhatatlan érdemei vannak a hazai borágazat viharos fejlesztésében, fejlődésében. 

Bock József nem pusztán egyike volt az első „újkori” borászoknak, de közvetlensége, barátkozó természete hamar a fogyasztók és a média kedvencei közé avanzsálta. Ő pedig állta az ostromot, illetve a honi borturizmusnak azt a jellegzetességét, miszerint pincelátogatáskor nem elég a borokat megismerni, kóstolni, de a tulajjal is koccintani kell – és a keleti népszokással ellentétben a siker nem ment a minőség rovására. 

A felső kategóriás Bock-borok továbbra is a villányi-hazai-külföldi élvonalba tartoznak. A pincéből lett pincészet, kóstoló, később jött hozzá étterem, majd szálloda is. 

Vidáman, közvetlenül

Bock József irodája valódi élőhely benyomását kelti; van itt minden: ajándékitalok százával, dossziék, iratok, újság­stócok, szemüvegek, írószerek garmadája, gyógyszerek, táplálékkiegészítők, dzsekik közt rejlő íróasztal, ülőalkalmatosságok és a korszerű számítástechnika hardverállománya. Házigazdánk a tőle megszokott víg kedéllyel fogad. A tizenéve látott fotókhoz képest vajmi keveset változott, bár mozgásán látszik, hogy hetvenen felül már mindenkit megtalálnak a kisebb-nagyobb nyavalyák.

– 1981, azaz édesapám halála óta borászkodom önállóan, és egy biztos: az ízlésem, a bort illető elképzeléseim azóta sem változtak – jelenti ki válaszában Bock József.

– Gondolta volna, hogy ez lesz belőle? Ez a rang, hírnév, cég?

 
– Álmomban sem. Azt azonban tudtam, milyen szerepe van a bornak a kapcsolatokat, baráti társaságokat illetően. Tudtam, mennyire képes összehozni az embereket, hiszen ezt láttam gyerekkoromban is. Nem volt olyan családi vagy baráti összejövetel, ünnep vagy kártyacsata, ahol ne jelent volna meg az asztalon a bor.

– Mintha szó szerint ennek inná a levét ma is.

 
– Nekem ez az életem. Szinte a pincészetben, a szőlőben élek. Hát hogyan is zavarna, ha valaki erről érdeklődik, erről akar beszélgetni velem?

A borkultúra nagykövete

Ezen a ponton az embernek akaratlanul is eszébe juthat, hogy a villányiak anno nem csak a magyar bort tették fel a borok világtérképére, hanem a fejlődő magyar borfogyasztói kultúrát is odapasszintották mellé.

 
– A bor persze nem csak élvezeti cikk, de része az élelmiszereknek, így elválaszthatatlan a gasztronómiától – jelenti ki Bock József. – Nekem pedig a legnagyobb „élvezeti cikk” a szőlő. Nagyon sokat vagyok kint. Egyedül is és az emberekkel, a dolgozóinkkal is.

– Hányan vannak?

– Száztíz embernek adunk munkát. Ez soknak tűnhet, de kilencven hektár saját szőlőnk van, amihez még integráltunk (más tulajdonában állót műveltetünk) 50–60 hektárt. Nagyjából egymillió liter bor termeléséhez ember kell.

 
A nyolcvanas évek óta szerencsére sokat változott a technológia, az egyes munkafolyamatok gépesítettsége. Bock József elmondása szerint a technológia azonban nem képes önmagában garantálni a minőségi bort, az csupán nagy segítséget jelent. Ma már a talajművelési, növényvédelmi munkákat gépekkel végzik.

 
Versenyképes magyarok

– A kilencvenes évek elején jártuk a világot – Olaszország, Franciaország, Spanyolország, Németország – és igyekeztünk tanulni. Az ott látott korszerű technológia, gépesítés meghonosítása azonban lehetetlen lett volna központi támogatás, pályázati pénzek nélkül – meséli házigazdánk. – Szerencsére az elmúlt harminc évben a hazai borászat nagyon sok támogatást kapott. Így aztán hamar be tudtuk hozni a lemaradást. Minden lehetőségünk adott a nagy borok előállításához. Szenzációs termőhelyen, egészséges, érett szőlőből egyenesen kötelező jó bort készíteni. Nem esetleg, hanem kötelezően. Megvan hozzá immár úgy a tudás, mint a technika. Nem kell kézzel csömöszölnünk, fejtenünk, egy csomó fárasztó munkafolyamat már a múlté. Tanulni kell – nem szégyen –, és tudni kell napokon át talpon maradni szüret idején – teszi hozzá nevetve a mester.

 
Új kihívások előtt

Bock József szerint az utóbbi öt esztendőből négy a legkitűnőbb évjáratok közé sorolható, ám a nagy szárazság közel 20 százalékkal kevesebb lémennyiséget eredményezett 2021-ben.

 
– Előbb-utóbb rákényszerülünk a csepegtető öntözésre, amit Nyugaton már magától értetődően művelnek azokon a területeken, ahol gyakorta aszályosak a nyarak. A gazdasági létbiztonságnak egyébként a zéró tolerancia sem tesz jót. Az utóbbi években ez a vesszőparipám. A francia gimnáziumok menzáján ott van minden asztalon a rozéfröccs. Nyugat-Európában szinte mindenhol él az ötezrelékes tűréshatár, míg nálunk egy jó vacsora után nemhogy bor, de még borospohár sem lehet az asztalon. Ez nagyon nincs jól. 

Évek óta küzdök ez ellen, minden fronton. A Hegyközségek Nemzeti Tanácsának elnökségében is benne vagyok, ott is forszírozom a témát, eleddig hiába. Azt mondják, a magyar ember nem tudna megállni öt ezreléknél. Én meg azt mondom – látva a hozzánk érkezőket –, hogy már felnőttünk. Legalább fél évre, egy esztendőre próbajelleggel bevezethetnék. Aztán ha emelkedik a rossz tapasztalatok száma, akkor álljanak vissza a zéró toleranciára, de legalább próbálják meg. Nagyon sokat segíthetne ezzel a belföldi piac a magyar borászatokon. Persze, nem panaszkodom, nekünk arra nincs okunk. Azt hiszem, ezt itt Villányban sokunk nevében mondhatom. Amikor Villányban valamilyen rendezvény van, akkor megtöltjük a szállodákat Harkányig – mondja nem kevés büszkeséggel a hangjában Bock József.

 
– A jövő? Tervek?

– A jövő? A jövőt már a gyerekek tudják. A fiam a borászaté, a lányom meg a cégvezetésé. Szerencsére mindketten elfogadták ezt a beosztást. Ha úgy tetszik, a Bock család hosszú távra kijelentheti: folytatjuk.