„Mindig a szerencse fia voltam”

2024.02.12. 07:00

Az idei Tüke-díjas dr. Dóczi Tamás az idegsebészet áldásokkal és átkokkal teli világába adott betekintést

A pécsi lakosság legmagasabb elismerését, a lokálpatriotizmus és a közösségi tevékenység fokmérőjét, a Tüke-díjat idén dr. Dóczi Tamás professzor kapta meg, aki bár csak mintegy harminc éve él a városban, ám ez idő alatt ezreket gyógyított meg és az egészségügyben több fronton is modern körülményeket teremtett.

Mészáros B. Endre

Dr. Dóczi Tamás idegsebész kapta idén a pécsi lakosság legmagasabb elismerését, a Tüke-díjat 

Fotó: Löffler Péter

„Ő egy régimódi igazi úriember” – készítettek fel ismerőseim az első találkozóra. Aztán betegként is kapcsolatba kerültem a professzorral, és maximálisan igazolódott az állítás, mert dr. Dóczi Tamás a páciensektől is elnézést kér, ha pár percet késik, vagy ha mondjuk ellátás közben telefonon más szakmai ügyet is intéznie kell. Körüllengi a tisztelet, mellette mégsem érzi senki, hogy létezik emberi vagy szakmai hierarchia a világban. 

– Családi örökség ez, vagy ars poetica a betegellátást illetően? 

– Nyilván meghatározó a családi háttér, édesanyám egyébként pedagógus volt. 

– Hogy is van a tüke pécsisége? 

– Zürichből érkeztem ide 1992-ben. Őseim egyébként Isaszeg környékéről, valamint Kárpátaljáról és Bánátból települtek be Szegedre, én már a Tisza-parti városban születtem, ott jártam egyetemre, tanítottam és szereztem meg a szakvizsgáimat. Aztán 1990–1991-ben Svájcban a Zürichi Egyetemi Klinikán lettem idegsebész főorvos és ezt követően a PTE Idegsebészeti Klinikát 22 éven át vezettem. 

– Agysebész vagy idegsebész? 

– A kutatási területem az idegsebészet, ezen belül az agyi térfogat-szabályozás és a minimálisan invazív sebészeti eljárások. Mondhatnám, hogy kiemelten az agysebészet, de gerincoperációkat napjainkban is rendszeresen végzek, szóval átfogóan idegsebészettel foglalkozom. 

– Az emberek talán az agyi beavatkozásoktól félnek a legjobban. Valóban ilyen rettenetes ez? 

– Tudni kell, hogy az elmúlt fél évszázadban rengeteget fejlődött az idegsebészeti technika, az eljárások menete. Ám korábban sem számított halálos ítéletnek egy agyműtét. Karinthy Frigyest például 1936-ban operálták meg, és erről két művet is írt, a Mennyei riportot és az Utazás a koponyám körül című regényt. 

– Mit tekint orvosi tevékenysége fordulópontjainak? 

– Tulajdonképpen mindig a szerencse fia voltam, nagyon egyenesen haladt a pályám. Persze a sebészi pálya olyan, hogy az ember nem a sikerekre, hanem a nagyobb kudarcokra emlékszik. Szóval azokon a pontokon tudnám igazán végigvezetni a karrieremet, hogy hol, mikor voltak nagyobb tévedések, botlások. 

– Mondják, hogy kiváló csapat­építő. 

– Igazából ez nem tudom mit jelent. Nálunk családi hagyomány, hogy mindenkiben azt keressük, miben jó, mire fogható, soha nem azt, miben gyenge. Tény, hogy betévedtem ide a PTE Idegsebészeti Klinikára 32 esztendeje, hozzám hasonló középgenerációs társaságba, s azóta egy kolléga távozott csak, mert másutt főorvosi munkát kapott. 

– Hogy értékel, minek köszönheti a Tüke-díjat? 

– Igen meglepett a díj, mert óriási dolog, hogy az embert a szűk környezetében elismerik. Persze tudom azt is, hogy helyzeti előny egy ilyen megmérettetésben orvosnak lenni. Közrejátszhatott az is, hogy többnyire az időigényes nagy műtétekben vettem részt, de ha összeadjuk, akkor több mint tízezer embernek sikerült új élet­esélyeket teremtenem. Arról nem beszélve, hogy a CT- és MR-vizsgálatok az általunk létrehozott Pécsi Diagnosztikai Központban új alapokra helyezték a térségi gyógyítást, s ennek támogatását ugyancsak tízezrek érezhették. 

– Hálásak a betegek? 

– Fantasztikus mértékben, ennek a pályának ebben rejlik a nagyszerűsége, mert igen sok múlik a sebészi munka minőségén. Áldás ez, hiszen hihetetlen lehetőségekkel ruházza fel a mindenható a sebészt, ugyanakkor döbbenetes átok és rémisztő felelősség. Ha ugyanis valami mégsem úgy sikerül – és annyira borotvaélen táncol egyik-másik műtét, hogy ennek megvan az esélye –, utána újra be kell jönni folytatni. Én egy szegedi szívsebész professzortól tanultam el a megoldást, miszerint rendkívül szigorú testi edzettség, fegyelem, abszolút felkészülés, állandó lépéstartás, a napi életvezetés kontrollja, állandó önvizsgálat kell hozzá. 

– Idén tölti be 75. életévét. Mennyire befolyásolja a kor a sebészt? 

– Mondhatni privilegizált helyzetben vagyok és hihetetlenül jó csapat vesz körül. Szerencsére még a fiatalabbak elfogadják a tapasztalataimat. Fizikálisan is igyekszem karbantartani magam, intenzíven edzek, kajakozni járok márciustól novemberig hetente ötször. 

– A Kodály Központban rendszeresen találkozunk komolyzenei koncerteken. Az pszichés levezetés? 

– Inkább élvezkedésnek nevezném, gyerekkorom óta nagy kedvencem a klasszikus muzsika. Másrészt nagyon érdekel a magasabb rendű idegrendszeri képességek művelésének, a nyelvnek, a zenének a tanulmányozása. 

– Hogy látja az idegsebészeti klinika jövőjét? 

– Egyelőre kicsit úgy, hogy rohanunk a vég felé. Az épület állapotára, a neuro-klinikai építészeti infrastruktúrára gondolok itt elsősorban. Az épület utolsó érdemi nagyjavítása a 70-es évek közepén volt, a tető a beázás határán, mállanak a falak, tisztasági belső festés nagyon régen volt. A berendezések, műszerek pótlása a Klinikai Központ nagy erőfeszítésével megtörténik, de a Rét utcai tömbben egy rendes tanterem sincs. Ugyanakkor soha nem voltam még ennyire foglalkoztatva, mint napjainkban. 

– Amikor harminc éve elindították a Pécsi Diagnosztikai Központot, mennyire látszott, hogy ez a jövő? 

– Született erről egy könyv, és benne van az a pécsi egészségügyi modell is, ami nagyon jól funkcionál és terjeszteni kellene egész Magyarországon. Mindemellett a PDK csak a szükségszerű mellékterméke a klinikai munkának. Mindig az volt a célom, ha egy beteg ide kerül a klinikánkra, ne legyen rosszabb helyzetben, mintha ugyanez mondjuk Klagenfurtban történik vele. Azt hiszem, ezt sikerült elérnünk. 

– Van még álombeli nagyprojekt a tarsolyában? 

– Rengeteg dolgot szeretnék még megvalósítani. A legfrissebb az Idegsebészeti Klinikán másfél éve működő Nemzeti Labor, mely több mint kétmilliárd forintból valósult meg. Egy beteginformatikai projektről van szó, mely a betegvizsgálatokat igen jól és sokrétűen feldolgozható strukturált kórlapokra rögzíti. Hogy mire jó ez? Mondanék egy konkrétabb példát. Ha valaki vesz egy új autót és viszi az időbeli soros szervizekre, akkor a szoftvereit (70 százalékban már ez teszi ki az új kocsik árát) átnézik, felülvizsgálják és a közben beérkezett infók alapján a frissített szoftverekkel is korrigálják. Az egészségügy viszont jelenleg még ott tart, hogy gyűjti a betegadatokat, de nem igazán tudja hatékonyan felhasználni. 

– Mit jelent Önnek Pécs? 

– Számomra az interface-t a Rotary Klub jelenti. Valamint az Orfűi Vitorlásklub, ahová kajakosként befogadtak. A Kodály Központ koncertjei pedig az értő közönséggel mindig felemelő élményt hoz. Emellett szakmailag is igyekszem Pécset képviselni, az országos Egészségügyi Tudományos Tanácsban egyedüli aktív klinikusként ténykedek és a Magyar Kutatási Hálózat Élettudományi Szakkollégiumának vagyok az elnöke. S az a célom, hogy a polgári demokratikus értékrend szerint a vidéki klinikai munkát is a helyén kezeljék. 
 

 

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában