arckép

2021.04.27. 14:00

Nem titkolhatjuk, amit egykor lehetetlen volt megírni

A Herczeg Ferenc-díjjal kitüntetett Havasi János publicista Pécshez végtelen szállal kötődik. Az újságírói pályára is itt lépett, ami talán sorsszerűségi üzenetként is felfogható. Tanulás és talentum metszéspontjában bontakozott ki eddigi pályája.

Pucz Péter (forrás: Pécsi Újság.hu)

Dombóvárról Pécsre jött, a jogi egyetemre. De nem a „mindent” jelentette neki a paragrafusok világa. Egy ifjú hölgy is szerepet játszott a választásában. Aztán Havasi János elvégezte a jogi kart.

– Fiatalon, a joghallgatók újságjában, a Glosszátorban jelentek meg első írásaim. Nagy előnynek számított, hogy azt írhattam meg, amit akartam, nem akadtak kötelező feladatok, sőt, nagyon jól szórakoztunk. Az elmúlt évszázad hetvenes éveinek elején az „okos” szerzők tudták, hogy mit szabad, mit tilos papírra vetniük.

– Mégis összeütközésbe került a hatalommal!

– Március 15-re készültünk 1973-ban. A 48-as téren szerettük volna megkoszorúzni Petőfi Sándor szobrát. Pár évfolyamtársam bement a közeli rendőrségre, megtudakolni, milyen engedély szükséges hozzá. Az ügyeletesek azt mondták, semmilyen, bár nem is készültek ilyen kérdésre. De a feletteseik gyanakodni kezdtek, ennek okán ellátogattak a jogászmenzára, ahol állítólag röpcédulát terjesztettünk. Csakhogy ezek ártalmatlan exlibrisek voltak „Találkozunk...” felirattal. Igen ám, de a Jogi Karon kifüggesztett koszorúzási felhívásunkban is szerepelt ez a szó, igaz, két z-vel. Ezt az egybeesést felettébb gyanúsnak találták. Vizsgálat lett belőle, bár komoly retorzió nem követte. De a kor szellemiségére azért jellemző a példa.

– Ennek ellenére sem rémült meg a gondolatok átadásától?

– Teljesen véletlenszerűen hívtak munkatársnak a korabeli Universitas című laphoz, nevetségesen kevés fizetésért. De boldogan mentem, viszont a jogászi tervek ezzel végleg el is illantak.

– Később a Dunántúli Naplónál folytatta. Milyen szellemi műhely volt az egykoron?

– Kimondottan színvonalas! Bár, azért nem minden jelenhetett meg. A pártot, azt az egyet, meg a vezetőket nem lehetett bírálni. De én nem a párt- és közéleti, hanem a kulturális rovatban dolgoztam, ezért nagy politikai „hibát” nem követhettem el. S ha időnként akadtak is zűrök, a főnökeim többnyire megvédtek. Ami meg nem fért bele a helyi lapba, az a fővárosban került nyomtatásba, napilapokba, hetilapokba. Volt azokban a közlésekben budapesti gőg is, hogy majd ők megmutatják a vidéki kollégáknak a bátorságot. Az írógép világának is létezett valami varázsa... Szövegszerkesztő? Még hírét sem hallottuk! Súlya volt minden leütött betűnek.

– Végül a rendszer kilehelte lelkét, utána mindent lehetett?

– A középiskolában tanultam a francia nyelvet, később az egyetemen is folytattam. Ennek jóval később láttam hasznát: a rendszerváltoztatás után két évig a Párizsi Magyar Intézet igazgatóhelyettese voltam. A munkám mellett belekóstolhattam a televíziós újságírás rejtelmeibe. Eleinte csak telefontudósításokat küldtem a Duna Televíziónak, majd francia operatőrrel és technikussal képes kisriportokat is. Miután hazajöttem, a megtakarított pénzemből vettem egy kézi kamerát, onnantól egyszemélyes stábbá változtam át. A délszláv konfliktus idején, a saját bőrömön tapasztaltam, milyen az, amikor csak magamra számíthatok. A kép- és hangminőségért ugyanúgy én feleltem, mint a tudósítások tartalmáért.

– Legnagyobb sikerét eddig egy olyan könyv, illetve film hozta meg, amit családi, szellemi örökségnek is tekinthetünk.

– Anyám öt évet töltött a Szovjetunióban „málenkij robotnak” becézett kényszermunkán. Ez a szomorú história ihlette a Lánykák, az idő eljárt című könyvemet, s ez lett az Örök tél című film forgatókönyvének alaptörténete. Szász Attila és Köbli Norbert filmje – Gera Marina csodálatos főszereplésével – számos nemzetközi elismerést kapott, szép ívet futott be. Fontos volt számomra, mert a háború utáni évek e szégyenfoltjáról hallgatnak az európai történelemkönyvek. Persze, az érintettek is nagyon nehezen nyíltak meg, márpedig elhallgatni a történteket hatalmas bűn lett volna. Az eltűnt katonák, civilek felkutatása iránti elkötelezettségem is ebből a felelősségből nőtte ki magát. Az ilyen egyéni, áttételesen mégis társadalmi traumákra rá kell irányítani a figyelmet. Amit egykoron lehetetlen lett volna megírni, azt most, hogy már szabad róla beszélni, nem titkolhatjuk tovább!

https://www.bama.hu/helyi-ertek/velem-en/reg-elmultak-azok-az-idok-amikrol-meg-mindig-meselni-kellene-3743260/

Ezek is érdekelhetik

Hírlevél feliratkozás
Ne maradjon le a bama.hu legfontosabb híreiről! Adja meg a nevét és az e-mail-címét, és mi naponta elküldjük Önnek a legfontosabb híreinket!

Rovatunkból ajánljuk

További hírek a témában