Közel négy évtizednyi érleléstől még keményebb lett a Csirkefej

Az értéktelenség, a lelketlenség, a szeretethiány, az érzéketlenség adta a kulcsát Spiró György drámájának az 1980-as évek közepén. Mert a Csirkefej eredetileg a szocializmusban a mélyszegénységben, a társadalom peremén élők üres létét igyekezett némi iróniával bemutatni, egyúttal Gobbi Hildának kínált több éven át rendkívüli jutalomjátékot. Nagy sikerű film is készült belőle, szóval akad épp elég összehasonlítási alap az új értelmezéshez. Számomra most pedig az volt leginkább félelmetes, hogy elképzeltem ezt a kizárólag önmagunkra figyelő, ösztönéletű, a környezetében mindenkit érzelmileg és szellemileg is kizáró társaságot panelházban, társasházban, családi házas utcában, és rádöbbentem, napjainkban is széles az a tábor, aki így él! 

Sőt, egyre többen lesznek ilyen segédmunkások és értelmiségiek, önhibájukból egyedül élő nők és elvált férfiak. Ez a Spiró-mű sokkal aktuálisabb, mint valaha, még ha kicsit zavaró is a sok vulgáris kifejezés, a b...meg kötőszó, bár a mai popdalok szövegeit figyelve ezen sem igen lehet meglepődni. 

Úgy indul a játék, hogy a cicáját keresi egy idős hölgy. Élete egyetlen értelmét, a macskával több mint egy évtizede megosztja mindennapi magányát, s éppen frissen vásárolt csirkefejet a számára. A macskát hiába szólongatja, aztán rátalál az udvar egyik oszlopára felakasztva. Összeomlik, ám bánatával hiába fordul a szomszédaihoz, az életbe belefásult tanárhoz, a szingli szomszéd hölgyhöz, átnéz itt egymáson mindenki, s jelentéktelen kis ügyeibe menekül.

Kibomlik a ház lakóinak jelleme, s kiderül, hogy kivétel nélkül céltalanul élnek, nincsenek álmaik, jól begubóztak semmitmondó üres világukba. Felvillan a cicagyilkosság lehetséges elkövetője is, egy nevelőintézetből éppen hazatérő fiú és a haverja. Egy srác, akiben láthatóan ott a jóra fogékonyság, de menthetetlenül lehúzza az önmagában is csalódott, erőszakos önző apja, a neveltetése, a környezete. 

Összességében mégsem a szegénység itt a bűnös, és nincs e világban semmi egészben, minden omlik, porlik, málladozik, a házfalaktól a családi és az idős–fiatal kapcsolatig, ahol az értéktelenből még értéktelenebb lesz, ahol a nyelvünk is darabjaira hullik. 

Ahol egyedül az idős hölgyet készteti a cica pusztulása önvizsgálatra, bűntudatát pedig vezekléssel, adakozással igyekszik feloldozni. Az érzéketlen apja kegyeire hiába törekvő srácot szeretné jobb helyzetbe emelni, de ilyen közegben visszaüt a jó szándék, maga is cicája sorsára jut a kegyelt fiú által. 

Apropó közeg. A darabban feltűnik a „közeg” is, ám a rend­őrök leginkább önmaguk biztonságára ügyelnek. Továbbá bekukkant a hivatal is a házba, igen életszerűen: ha problémával ostromolják, akkor az ügy mindig egy másik osztályra tartozik. 

Egy tucatnyi kiváló színészi játék teszi még erősebbé az előadást, még a darab „csitrijei” is felnőnek a feladathoz, s így fokozottan üresnek és magányosnak érzi magát az ember, amikor legördül a függöny. Ugyanakkor indítékot kap, hogy a maga belső űrjére tartalmat találjon.