2023.10.29. 20:15
Lélegzetvisszafojtva figyeltük, hogy hogyan ér véget a történet
Amikor szeptemberben először jött velem szembe az a hír, hogy a pécsi Apolló Mozi vetíteni fogja Sergio Leone Dollár-trilógiáját, a boldogságtól majd kiugrott a szívem a helyéről. A jegyeket rögtön meg is vettem, amint megnyílt az előadásokra a vásárlási lehetőség. Hogy milyen élmény volt? Fantasztikus, bár voltak árnyoldalai is.
Forrás: Apolló Mozi Pécs
Már alig vártam, hogy elfoglalhassam a helyem a moziszékben, hogy végre nagyvásznon élvezhessem azokat a filmeket, amelyeket először VHS-kazettákon láttam. Talán nem mondok azzal újat, de mindig nagy élmény, hogyha olyan alkotások nézhetők meg újra mozikban, amelyek első magyarországi vetítéséről a születési éved miatt lemaradtál.
Sokszor hallom azt, hogy a fiatal korom miatt biztos, hogy nem láttam ezt meg azt a filmet. Nem szeretem ezt a kijelentést, de azt viszont igen, amikor meghökkenést látok az emberek arcán, mert kiderül számukra, hogy igenis, láttam, nem is egyszer, méghozzá a kedvencek közé is tartozik.
A western műfaját mindig is közel éreztem magamhoz, és azokat az igazságosztókat, akik nem feltétlenül jók, hanem van bennük egy kis gonoszság is. Ezekben a karakterekben önmagunkra lelhetünk. Ami még nagyon megkapó ebben a stílusban az a lassan folydogáló történet, és a hosszú, párbeszédek nélküli jelentek, amelyet még néha zene sem színesít. A szemekkel, az arccal játszottak a színészek, és ez egyszerűen lenyűgöző, mert mindent sikerült megérteni a némaságból is.
De térjünk is vissza a Dollár-trilógiára, amelynek részei elindították Clint Eastwoodot a filmes pályán. Az első két rész az Apolló Mozi kistermében, azaz a Klubteremben került levetítésre. Nem sok férőhelyes, de így is bőven voltunk az alkotásokon, amelyet teljesen csendben nézett végig mindenki. Amikor az első nap felcsendültek Ennio Morricone ismerős dallamai, úgy éreztem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor, aki épp az ajándéka kibontására vár.
Leírni sem tudom, hogy ez az egész mennyire fantasztikus élmény volt. Mondhatnám azt is, hogy gyönyörű volt, ma is borsódzik a hátam, hogyha arra gondolok, hogy mindannyian lélegzet visszafojtva néztük az utolsó jelenteket, mintha nem tudnánk, hogy mi fog történni. Ez igaz volt a harmadik rész végére is – ez a nagyteremben volt vetítve –, viszont akkor már volt némi gond, gondolom a közönséggel. Nem volt meg mindenkiben az a tisztelet a film, a mozi intézménye és embertársaik irányában, hogy teljes nyugalomban üljék végig ezt is. Hosszú film, nem tagadom, de ez nem indok arra, hogy elkezdjünk sutyorogni és telefonozni. És a legtöbb mozi esetében tudjuk, hogy a lábaknak nem mindig kényelmes, hogy nem lehet kinyújtani, és sokszor helyzetet kell változtatni az ülésben, de ezt meg lehet mind úgy tenni, hogy nem rúgdossuk folyamatosan az előttünk lévő ülését, vagy ott van az a szó is, hogy „bocsánat”.
Ezen kisebb problémák ellenére, ez egy olyan élmény volt, amit nem felejtek, és szívesen átélnék több klasszikusnak számító film esetében. És erre több alkalom is lehetőséget nyújt Pécsen, hiszen a pécsi Uránia Mozi októberben műsorra tűz számos Quentin Tarantino alkotást, köztük a Kutyaszorítóbant és a Kill Billt is.
