A család nem a vérrel kezdődik, és nem is azzal ér véget

Néhány óra, és végzünk ezzel a könyvvel. Nekiállunk mondjuk Pécsett, az IC-n, Szentlőrincnél már úgy vagyunk vele, hogy Dombóvárig nyomjuk egyben, aztán annyi elég is lesz mára, jön Dombóvár, jön Sárbogárd, a könyv még mindig a kezünkben, Kelenföldnél már tényleg csak néhány oldal van vissza, s pont, mikor megáll a vonat, mi is becsukjuk, s kitesszük a képzeletbeli pipát. A könyvre is, meg az addigi életünkre is. Mert ha ezt elolvassuk, és hagyjuk, hogy átmosson minket, akkor biztosan egy másfajta életvonalunk indul ott el.

A történet alapban nem bonyolult. Van itt nekünk egy furcsa család (…), amely rögtön a könyv elején magához vesz egy ötévesforma kislányt. Az ő életüket követjük nyomon – és igazából bármit mondanánk most, az már valószínűleg lerántaná a leplet valamelyik titokról. Merthogy azzal van tele a könyv – de nem olyan titkokkal, amilyet mondjuk egy amerikai regényből már ismerünk. Itt sokkal, de sokkal finomabb minden, úgyhogy a szétszálazás sem egyszerű. Legalábbis akkor nem, ha megfejteni akarunk mindent. Ha azonban hagyjuk sodorni magunkat, akkor sokkal jobban járunk. Részint mert minden titok kiderül, részint pedig azért, mert úgy lényegesen szívhez szólóbb a regény. Hogy amikor minden kiderül, akkor az abszurditásuk ellenére már nem is tűnnek olyan őrültnek a döntések, követhetetlennek a reakciók. Persze egyetlen mondatban is megfogható a lényeg: a család a minden – és ez nem vérrel kezdődik, és nem is azzal ér véget. Koreeda Hirozaku lendületesen ír, nincsenek érdektelen szálak, nincsenek mellébeszélések, szinte száraz a szöveg, de ami a látszólagos szárazság mögött van, arra sokáig, nagyon sokáig emlékezni fogunk. Sőt, ha karácsony előtt olvassuk el a regényt, akkor még az ünnepi készülődést is átszínezi majd, ebben egészen biztosak vagyunk.

Koreeda Hirozaku: Bolti tolvajok

Partvonal Kiadó

Budapest, 2020.