Még egy ilyen „győzelem”...

„Még egy ilyen győzelem, és nem marad több katonám” – mondta állítólag I. Pürrhosz épeiroszi uralkodó a rómaiakkal vívott azon csata után, melyet csak óriási áldozatok árán sikerült „megnyernie”. Nos, hogy mások miként vannak vele, nem tudom, nekem mindenesetre ez a mindnyájunk által jól ismert történet jutott az eszembe azt a felhőtlen örömködést látva, amit a kormányközeli média és értelmiség produkált abból az apropóból, hogy az Európai Bizottság zöld utat engedett a Magyarország, illetve a Nemzetközi Valutaalap közötti hiteltárgyalások megindításának. Ám ha nem történelmi példával akartam volna illusztrálni, mi is zajlott hazánk és az EU között az elmúlt fél esztendőben, úgy elővehettem volna az egyszeri székely család kocsmai esetét (Üsse meg az apámat, ha meri... Durrr! Ismételje meg, ha van mersze... Durrr! No, gyerünk innen édesapám, mert itt magát nagyon megverik.), Orbán Viktorra osztva a hősködő, majd megfutamodó székely fiú szerepét. És hát, valóban... Azóta, hogy „forradalmi” kormányzatunk a tavalyi év végén nagy hirtelen véget vetett a „szabadságharcnak”, és úgy döntött, a korábban kiebrudalt IMF-hez fordul hitelért, egészen mostanáig nem sok érdemleges történt: Orbánék – az isten sem tudja, miben bízva –húzták-halasztották a dolgot, miközben a saját mellüket döngették, s csak vonakodva, a harcias retorikát fenntartva, az uniótól, még inkább pedig a piacoktól menetrendszerűen érkező „pofonok” hatására voltak hajlandóak teljesíteni az IMF-tárgyalások egy-egy előfeltételét. Ami nem is lenne baj, ha nem mindnyájunknak kellett volna viselnünk a hónapokon át folytatott kormányzati bohóckodás következményét.

Mondom ezt kiváltképp azért, mert állítsanak (vagy hazudjanak) bármit is Orbánék, annyi tény, hogy a kormány által vívott, elég szürrealisztikusra sikeredett „szabadságharc”, no, meg az elmúlt időszakban látott, minden értelmet nélkülöző hősködés alaposan megterhelte valamennyiünk zsebét. És ebből a szempontból teljesen mindegy, azoknak van-e igazuk, akik azt mondják, havonta tízmilliárdot buktunk a forradalmi élcsapat tökölődésén, vagy azoknak, akik szerint ennél azért jóval kevesebbe, „csak” napi 100 milliába fájt a kormányzati idétlenkedés, mert a lényeg az, hogy ezekben a hónapokban sem a hazai vállalkozók, sem a brutális euró-, svájci frank- és egyéb valutaárfolyamokkal szembesülő devizahitelesek, sem pedig a magyar tőzsde szereplői nem foglalták az imáikba Orbán Viktorék nevét. Amiként persze, azok sem, akik – egyebek mellett a hihetetlenül gyenge forintnak „köszönhetően” – hétről hétre rekordösszegeket fizettek ki egy-egy liter benzinért. És akkor azt még meg sem említettük, hogy a Fidesz-szimpatizánsok által afféle „kuruckodásnak” elkönyvelt ökörködés tovább rombolta az Európai Unióban manapság egyébként sem igazán népszerű Orbán-kabinet viharos gyorsasággal fogyatkozó presztízsét. Na, egyszóval magam úgy vélem, nem kellene túl nagy örömtüzeket gyújtani az Európai Bizottság által kigyújtott „zöld lámpáért”, ugyanis meglehetősen nagy árat fizettünk a kormányzati dilettantizmusáért. Ráadásul abban sem lehetünk biztosak, hogy az országnak igen súlyos erkölcsi és anyagi károkat okozó háborúskodás nyomán az Orbán-csapat végre észhez tért.