Közélet

2014.02.09. 16:43

Beszédes: „az én népem él”

Éva Mihály Amichay városgazdász-újságíró 1953-ban, Pécsett született. Előbb Pestre költözött, ott diplomázott, 1985-ben pedig, gyerekeivel kivándorolt Izraelbe. Tíz éve ír újra magyarul, városgazdálkodással kapcsolatos témákról, Izraelről, a zsidóságról. Nemrég újra Pécsről írt.

Babos Attila (Dunántúli Napló)

– Milyen okból vándorolt ki Magyarországról Izraelbe a ’80-as években?

– Nem akartam Magyarországon felnevelni a gyerekeimet. Egy hat- és egy nyolcéves gyerekkel mentem Izraelbe, egyedül.

– Mihály Évaként született, mi motiválta felvett neve választásában?

– Az Amichay héberül egy zsugorított mondat, azt jelenti: „az én népem él”.

– Ön egyfajta kakukktojás a sorozatunk szempontjából, de talán amiatt is, mert már rég nem Pécsett él, ugyanakkor aktívan foglalkoztatja a város közélete. Miért?

– Mert közöm van hozzá! Apám halála után kezdtem sűrűbben jönni Magyarországra. Édesanyám most is Pécsett él. A gyerekeim felnőttek, unokáim vannak, nekik most nincs szükségük rám, az édesanyámnak és a nagynénémnek viszont igen. Ezért vagyok itt, időnként. Kakukktojás lehetek abban az értelemben, hogy másként reagálok a környezetem impulzusaira, mint ahogy itt megszokták. Kritizálok, de igyekszem megoldásokat is javasolni, saját tapasztalatból hozok példákat, nem kerülgetem a dolgokat, hanem úgy mondom ki, ahogy gondolom, magyarul írok, és öntudatos izraelieként viselkedem.

– Volt egy vitája Nagy Csaba alpolgármesterrel a pécsi nőegylettel, illetve a Bóbita Bábszínház épületével összefüggésben (lásd keretes írásainkat). Miért szólalt meg az ügyben?

– Nem volt vitám, mert senki nem válaszolt a felvetésemre. Egy írásomban azt a döntéshozatalt támadtam, amely nem tiszteli a múlt örökségét, díszletraktárnak akar használni egy várostörténetileg fontos épületet. Egy ostoba döntés ellen ágáltam. Ez nálam nem ritka... 2004 óta rendszeresen írok városgazdálkodással kapcsolatos témákról.

– Mikről?

– A pesti Gozsdu-udvarral kezdtem, mert egy családi látogatás alkalmával megdöbbentem azon a barbárságon, amit ott műveltek. Hazamentem Tel-Avivba, s mindennap, munka után, géphez ültem, írtam az építészfórumra, a főpolgármesternek a kerületi polgármesternek, az építésznek, akit egyébként ismertem korábbról. Martinkó József építészkritikus vette észre, hogy van itt egy „őrült nő”, aki Tel-Avivból akarja megváltoztatni a magyar valóságot... Írt egy cikket az ÉS-be, de mindezzel csak annyit értünk el, hogy nem döftek mozgólépcsőt a passzázs udvarába. A zsidónegyed tönkretétele nem ezért állt meg, de én attól kezdve rendszeresen írtam, amit láttam, tapasztaltam, és szerintem nem jól van. Meg arról, hogy lehetne másként.

– Napjaink talán egyik legfontosabb hazai közéleti kérdése a menni vagy maradni. Vannak érvei egyik vagy másik lehetőség mellett?

– Szerintem nem ez a legfontosabb kérdés, hanem az, mit kellene tenni azért, hogy ez az ország ne riassza el a fiatalokat, akik gondolkodnak, tudnak számolni és látják, hogy az irány a Balkán – amiből nem kérnek. Az én gyerekeim nem élnek Magyarországon, és ennek örülök, mert senki nem tudja megnyomorítani a lelküket. Nem a pénzről van szó. A megélhetési gondok csak következményei annak, hogy döntési pozíciókban alkalmatlan emberek ülnek, a kontraszelekció nem múlt el a szocializmussal, sőt egy feudalista új hullámban tobzódik évek óta. Én nem jöttem haza, mert ez a haza nem kér belőlem: a tudásom, a tapasztalatom nem kell. De én akkor is leírom!

Nyílt levél a Pécsi Nőegylet épületének védelmében

„Döbbenten olvastam, mit terveznek a valamikori Pécsi Nőegylet szégyenletesen lepusztított épületével. Jellemző módon, arról szó nem esik a cikkben, hogy ez a pécsi izraelita nőegylet eseményeinek is helyet adott, megépülését jelentős zsidó adomány tette lehetővé” – így szól annak a nyílt levélnek az eleje, amelyet Éva Mihály Amichay írt a napokban internetes újságjában Nagy Csaba alpolgármesternek címezve. Azt követően írta meg kritikáját a városgazdász-újságíró, hogy a pécsi városvezetés bejelentette: a volt Bóbita Színház, és az egykori pécsi jótékony nőegylet (egyébként egyre romosabb) épülete a nemzeti színház kelléktára lehet a jövőben.

Éva Mihály Amichay szerint azonban a nőegylet épülete – egy sor más helytörténetileg fontos épülettel együtt – a városfejlődés kritikus pontja – nagyon nem mindegy ezért, hogy kezeli a város ezeket. Mint mondja, városgazdálkodást tanult Budapesten, de se Pécsett, sem Pesten nem tudnak gazdálkodni azzal az értékkel, amelyek a kezükben vannak – őt pedig rettenetesen bosszantja ez, és miután nem tartozik egyik párt „sleppjéhez” sem, tenni keveset tud, ezért ír az őt foglalkoztató témákról azokon saját internetes magazinjaiban (www.podo-pro.hu, www.amichay.hu).

Halál helyett az életre kellene emlékezni

A nyílt levélben a zsidó nőegylet kapcsán arra szerette volna felhívni a figyelmet, hogy a pécsi zsidóság elpusztítása 70. évfordulóján arról kellene beszélni inkább, amit elveszített a város: mindazt, ami zsidó élettel megszűnt. Ezt pedig azzal lehet leginkább érzékeltetni, ha bemutatják a Holokausztot megelőző fél évszázad zsidó hétköznapjainak világát, itt Pécsett. Azt szeretné, ha a halál helyett az életre emlékeznének, és a gyűlölet helyett az együttműködésre.

Egy zsidó bankár kikeresztelkedett lánya építtette

Felvetettük, nem ismert, hogy a pécsi nőegylet az alapításakor pécsi izraelita nőegylet lett volna. Úgy felelt: „Na, itt csúsztam el én is... mert az ember túl keveset tud, és akkor az információmorzsákat önkényesen rakja össze, amiből hülyeség sül ki. De szerencsére vannak nagyobb tudású barátaim, akik szólnak, ha valamiben tévedek, én pedig igyekszem kijavítani azt, amit helytelenül írtam”. Az tény ugyanis, hogy Pécsett előbb volt izraelita nőegylet, mint keresztény, de az épület, amiben a Bóbita működött oly sok éven át, az nem a zsidóké volt. Bár nagyrészt egy zsidó bécsi bankár kikeresztelkedett lányának pénzéből épült, és vélhetőleg ezért választották meg aztán a nőegylet elnöknőjének báró Biedermann Rezsőnét.

Ezek is érdekelhetik