Witcher: hazai ízek, világszintű megvalósítás

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Witcher dologidőben: Geraltunk egy vérfarkassal beszéli meg az élet fontos dolgait
[/caption]Nem titok, a The Witcher nálam az év legjobban várt játéka volt, sokkal jobban érdekelt, mint az fps-ek megváltójának tartott Bioshock, avagy a gépgyilkos Crysis, nem is beszélve a Diablo 2 reloaded Hellgate-ről. Mindezek után igazán megdöbbentő, hogy a Witcher hozza mindazt, amit vártam tőle, néhol többet is – bár persze gondok itt is akadnak.

A Witcher alapjául egy lengyel fantasy író, Sapowski regényciklusa és világa szolgált, aki ezen a téren olyan nemzeti intézménynek tekinthető a lengyeleknél, mint nálunk Wayne Chapman. (Úgy tűnik, északi testvéreiknél nem kellenek hülye szerzői nevek a sikeres fantasy-írói pályafutáshoz.) Lengyelországban akkora hype övezte Sapowski írásait, hogy a 2000-es évek elején egy mozifilm és tévéfilmsorozat is készült a Witcher alapján, igaz, nem túl nagy sikerrel: a rajongók és az író egységes véleménye szerint borzalmasak voltak. Nem úgy a Sapowski egyetértését is elnyerő Witcher játék.

A könyvek és a játék főhőse Geralt of Rivia tipikus kelet-közép európai hős, hasonlóan Wayne Chapman James Bondba oltott cinikus bárdjához, Tier Nan Gorduinhoz, bár a játék alapján sokkal szimpatikusabb karakter. A witcherek (talán férfiboszorkaként lehetne fordítani) egyébként mutáns szörnyvadászok: az arra alkalmasnak ítélt jelölteket hosszas képzés után úgynevezett mutagének segítségével átalakítják, és a meglehetősen kegyetlen procedúrát túlélők ennek következtében az átlagembereknél sokkal ellenállóbbak, erősebbek és ügyesebbek lesznek, ráadásul nem is öregednek. Mindezért csekély ár a terméketlenség és a witchereket övező össznépi utálat.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Kalandozás a kriptákban - a sztori erősen elüt a hagyományos fantasy idilljeitől
[/caption]Pedig a witcherek fontos társadalmi funkciót látnak el: különleges képességeiket arra fordítják, hogy jó pénzért felkutassák és megöljék a világban szép számmal megtalálható szörnyeket, illetve hogy átkokat törjenek meg.

Mindez azonban a játék elején már múltidő: pár éve egy, a witchereket rágalmazó pamflet hatására feldühödött csőcselék rohanta meg a fő bázisásukként szolgáló Kaer Morhent, és az óriási túlerőben lévő tömeg irtózatos veszteségek árán ugyan, de meglincselte az épp itt hesszelő pár tucatnyi witchert és tanítványaikat, ráadásul még a híres Geralt of Rivia is egy pogrom áldozatául esett: hőshöz kevésbé illő módon egy őrjöngő paraszt ledöfte egy vasvillával.

Nagy hát az öröm a romos Kaer Morhenben meghúzodó maroknyi witcher  (összesen három, plusz egy darab tanítvány) körében, amikor az amnéziában szenvedő Geralt újra felbukkan: náluk már csak talán a rejtélyes okból szintén itt lévő varázslónő, Triss Merigold örül jobban, aki régóta gyengéd érzelmeket táplál a hosszú ősz hajú, sebhelyes szörnyvadász irányában.

Az idill persze nem tart sokáig: banditák rohanják le a romos várat, akiket ráadásul nagy hatalmú mágusok vezetnek. A játékba való bevezetésül is szolgáló prológus végére lenyúlják a híres-hírhedt mutagéneket, és a witcherek a titokzatos rablók felkutatására indulnak – köztük Geralt is, akit mi irányítunk.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Tóparti piknik terroristákkal - felkavarodott társadalom és faji ellentétek fűszerezik a kalandot
[/caption]Az már az eddigiekből is kiderülhetett, hogy a The Witcher világa meglehetősen kevés hasonlóságot mutat az angolszász sablon fentezikkel, és ez a játék egészét meghatározza. A világ épp egy hosszú háború után próbál magához térni, ám ez kevésbé megy: a túlélőket pestis pusztítja, ráadásul a fajok közötti, amúgy is elég törékeny béke is összeomlóban van: az elfeket és a törpéket elüldözik lakhelyükről, mire ők terrorista különítmények bevetésével reagálnak.

Ebben a világban bizony meglehetősen nehéz az úgynevezett „jót” választani, miután a legjobb, amit elérhetünk, a kisebb rossz, ahogy ez már az első fejezetből kiderül: ráhagyjuk a korrupt és képmutató falusiakra a nem éppen makulátlan lelkületű, több ember halálához is hozzájáruló, egyben igencsak szexi boszorkány megégetését, vagy megvédjük, tudván, hogy a falusiak még rosszabbak?

A nehéz döntések ráadásul a későbbiek során váratlan fejleményekhez vezetnek, és erősen átírhatják a játék folyását. A szóban forgó boszorkány sorsáról való döntés mintegy 20 órányi játékidővel később válik fontossá például, és bár a legtöbb döntésünk ennél hamarabb érezteti hatását, a visszatöltés sem segít - hacsak nem akarjuk lejátszani még egyszer az elmúlt pár órát.

Ez a megoldás mindenképpen forradalmi, és a The Witcher történetszövése kétségtelenül a legeredetibb a CRPG-k terén hosszú évek óta, ám épp ezért akad is vele néhány gond. A párbeszédek például pár helyen kevésbé érthetők, aminek a jelek szerint nem a lengyel fejlesztők hozzá nem értése az elsődleges oka, hanem az szöveg brutális megvágása az angolra fordítás során.

Akad persze sara a készítőknek is: többször előfordulhat, hogy egyes lépések kihagyása összekuszálja a történetet, és egy darabig nem igazán értjük, miről van szó. Ilyen például a második, nyomozós fejezet, ám a játék története ezekkel a gyerekbetegségekkel együtt is erős, a különböző döntések jelentette eltérő opciók pedig nagy újrajátszási értéket adnak.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Külalakból jeles - még a zord férfiboszorkányt is meghatja a természet szépsége
[/caption]Hiába minden belcsín, a Witcher simán elbukhatna a prezentáción, ám szerencsére nem teszi. A játék grafikája gyönyörű, még úgy is, hogy maga a grafikus motor nyilván nem kelhet versenyre sem a Bioshock, sem a Crysis kunsztjaival. Emellett az ősrégi Aurora motoron dolgozó fejlesztők elképesztő munkát végeztek, a játék kinézete teljesen megfelel a 2007-es elvárásoknak, sőt: a kitűnő művészi teljesítmény az év egyik leghangulatosabb játékává teszi a Withcert. Romos kastély, nyomornegyed, festői szépségű tópart: a hangulat sehol sem bicsaklik meg.

Érdemes ezen a ponton felidézni a Neverwinter Nights 2-t, amely szintén az Aurora motorra épült, ráadásul az Obsidian fejlesztőinek feltehetően több erőforrás is állt a rendelkezésére: a Witcher messze szebb, mint tengeren túli kuzinja, ráadásképpen jóval gyengébb vasakon is szépen fut.

A zenére szintén nem lehet panasz, magukra a hangokra azonban néha sajnos igen. A Witcher összes dialógusa szinkronizált, és a főbb karakterek hangjaival nincs is gond (Geralté kifejezetten kúl), ám a mellékszereplőknél néhol már bizony rezeg a léc.

Az igencsak meggyőző külcsín mellett a játékmenet is jól sikerült, a Witcher szerencsésen ötvözi az akciójátékok és a szerepjátékok jó megoldásait. A witcherek igencsak jól bánnak a kardokkal, és a játék során lehetőségünk van igazi akrobatikus megoldásokra – feltéve, hogy Geraltunk már megcombosodott. Ezek kivitelezése elegáns, nincs szükség a most már szinte minden hasonló játékban kötelező kattintás özönre: kiválasztjuk az alkalomnak megfelelő kardforgatási technikát, jobb klikkel elindítjuk a támadást, majd az alkalmas pillanatban újra kattintunk, egy az előzőre épülő támadássorozatot elindítandó. Szükség esetén mindezt megfűszerezzük egy „jellel”, amelyek a witcherek egyszerű, de kellő fejlesztés esetén meglehetősen brutális mágikus képességei, és máris pár gonosztevővel/szörnnyel kevesebb rontja a levegőt.

Ha nagy lenne a baj - ami azért elég gyakran előfordul - különböző hatású italokat használhatunk. Ezek egyébként olyan mérgek, amelyek egy átlagos emberrel egy korty után végeznek, de a witcherek átalakított szervezetének meg sem kottyannak – kivéve, ha túl nagyot kortyolunk, mert ekkor egyszerűen belehalunk. A mérgezésért kárpótlásul az ilyen italok révén javulhat a reakcióidőnk, gyorsabban gyógyulhatunk, és még ezeregy más hatás képzelhető el, ha megtaláljuk a helyes formulákat, az italokat ugyanis nekünk kell elkészíteni egy pofás alkímia rendszer segítségével. Bár ez elsőre meglehetősen bonyolultnak tűnhet, egy-két óra alatt bele lehet jönni.

[caption id="" align="alignleft" width="350"] Opcionális csajozás - nem csak Triss jó bőr a játékban
[/caption] Külön említést érdemel még az úgynevezett felnőtt téma: igen, Geralt nőkkel is intim kapcsolatba kerülhet. A meglehetősen dögös Triss Merigold már a prológus végén a karjainkba zuhanhat, ha úgy akarjuk, és miután Geraltunk meglehetősen sármos anyaszomorító (kifejezetten viccesek a városlakók felkiáltásai: egy witcher, rejtsétek el a nőket!), rengeteg egyéb kalandban lehet részünk. Csak rajtunk múlik, hogy játsszuk ki Geralt ezen oldalát: elkaphatunk minden nőneműt, aki csak mozog (hiába, Geralt szigorúan hetero), kiválaszthatjuk a legszebbeket, hűségesek lehetünk szerelmünkhöz, de hagyhatjuk is az egészet a fenébe.

A The Witcher kétségtelenül az a játék, amire már hosszú ideje szüksége volt a CRPG szcénának: egy érett, elgondolkodtató és egyben invenciózus alkotás. Remélhetőleg a lengyel fejlesztők kitartanak jó szokásaik mellett, és a következő produktumuk már a gyerekbetegségeket is levetkőzi.