Emléktáblát avattak a kitelepítettek védelmezője tiszteletére

Eredetileg az volt a kérés, hogy utcát nevezzenek el róla, a régi kertvárosi Galamb utcát, ahol sokáig éltünk – tudtam meg Breuer Klárától, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem nemzetközi igazgatójától, dr. Breuer Pál lányától. S nem a család, hanem a szövetség volt a beterjesztő, miután jogász édesapám 1990-es nyugdíjazását követően negyed századon át, 2016-os haláláig minden jogi fórumot és lehetőséget felhasznált, hogy elégtételt kapjanak a hortobágyi kitelepítettek.

Aztán egy különös élettörténetet ismerhettünk meg.

A katonai műszaki főiskolát végzett Breuer Pál hadnagy (akinek az apja zsidókat menekítő ezredes volt), a II. világháborút követően hadifogságból tért haza Oroszországból Drávafokra, a család mezőgazdasági bérleményébe dolgozni. Hamar felfuttatták a farmot, de 1950-ben a kitelepítendők listájára kerültek. Mint kiderült, nem csak a vagyonosokat vitték el az akció során az Alföldre dolgozni, hanem mindenkit, aki nem állt be besúgónak, vagy nem volt hajlandó belépni az alakuló tsz-be.

Szüleivel, öccsével és nagymamájával egy szekérnyi holmival indult útnak a sellyei vasútállomásról, örökre elvesztve otthonát és ingóságaikat. Istállókba érkeztek, előkészítetlen területre, ahol a semmiből kellett boldogulniuk. Hazatérve pedig nemhogy nem kapták vissza otthonukat, de a közelébe sem élhettek, sőt, a nagyvárosokból is formálisan kitiltották őket. Lassú szívós talpra állás következett, Breuer Pál a bonyhádi Zománcgyárban kapott először munkát, majd segédmunkásként, rakodóként dolgozott, még jogászdoktorként is, mert az ötvenes évek végén elvégezte a keszthelyi agráregyetemet és a pécsi jogtudományit. Aktív mezőgazdászként családjával Pécs-Kertvárosban telepedett le, és a rendszerváltás után fordította minden tudását, erejét a hortobágyi kitelepítettek rehabilitációjára. Könyvet írt, filmet szervezett a történetükről Hortobágyra hurcoltatott címmel, és az érintettekért rengeteg érdekvédelmi munkát végzett (többek között, aki csak hozzá fordult, azoknak nyugdíjpótlékot és kárpótlási jegyeket intézett). Jogi tudásával segítette az ügy rendezését, és alapítója lett a Recski Szövetség Hortobágyi Tagozatának is, munkájáért pedig megkapta a Magyar Érdemrend Középkeresztjét.

Dr. Breuer Pálnak két gyermeke (Klára és Tamás) és négy unokája van.

Az ’50-es kitelepítések története

1950. június 23-án éjjel családok százait deportálták a jugosz­láv határsáv falvaiból az Alföldre. A tehervagon-szerelvények emberrakományait a hortobágyi és nagykunsági puszták állami gazdaságainak kiürített majorjaiba, istállókba, juhhodályokba szállásolták be, és a gazdaságokban kényszermunkára fogták. A deportálást 1953 áprilisáig még 45 kisebb-nagyobb kitelepítési hullám követte; főként a déli és nyugati határról (Baranyából ezer főhöz közelít a számuk), és végül 12 ilyen táborhely jött létre. 1953 október 31-re számolták fel a táborokat, melyek együttes létszáma ekkorra közel 8 ezer ember volt.