Leonard Bernstein, a Maestro mindvégig egyhelyben toporog

A film, amely Leonard Bernstein életét mutatja be, és sokak szerint az egyik nagy Oscar-esélyes. Elöljáróban magam is úgy látom, elnyerheti az arany szobrocskát, mert tipikusan amerikai film, a sikeremberről, az életben és a munkában mosolyogva fürdő zseniről, és ugye mindezt megtörtént amerikai eset alapján. Ugyanakkor európai és mozirajongó szemmel kifejezetten csalódás a mű, még ha sztárszereposztás is van mögötte, és olyan producerek, mint Martin Scorsese, vagy Steven Spielberg.

Kezdjük ott, hogy dögunalom a történet, s azon kívül, hogy Bernstein folyamatosan fürdik a dicsőségben, szinte semmit nem tudunk meg a tényleges érdemeiről. Még a legismertebb szerzeményéről, a West Side Story zenéjének születéséről is igen keveset, továbbá hamar átsiklik a főszereplő és rendező Bradley Cooper azon is, hogy a Maestrónak 14 éven át futott egy filmsorozata arról, miként érdemes az ifjúságot beavatni a komolyzenébe, és ennek a „klasszikus” sorozatnak rengeteg részletét az egész világon, így hazánkban is bemutatták. 

Mindezeken túl a „Maestro” elsősorban látványos mozzanatokra épít, sőt a karmester-zeneszerző is erősen felszínes embernek van beállítva, akit csak a feleség képes komolyabb irányokba mozdítani. Emellett a férj biszexualitása kapja fő a hangsúlyt, s bizonyára volt ennek jelentős valóságtartalma, mert az utódok nem tiltakoztak apjuk ilyenforma bemutatása miatt. Bennünk viszont leomlott egy kép a XX. század karmesteri, zeneszerzői, zongoraművészi bálványáról, de ez kevésbé mellbevágó, mint hogy a főszerep kicsit túljátszott, nincsenek megindokolva, megmagyarázva Bernstein állandó fellegekben járásának mozzanatai, pódiumi alakításai. Ugyanakkor a feleség, Felicia Montealegre (Carey Mulligan) jellemének kialakítása, megformálása telitalálat. Ahogy a háttérből, a férje szexuális kicsapongásait is eltűrve igyekszik a Maeastrót minél magasabb pályán tartani, miközben a családot is kézben tartja, s nem mellesleg ünnepelt színésznői karriert hagy hátra ezekért a feladatokért.

Amiben kifejezetten jó a film, az a díszlet, a jelmezek, a sminkelés. Bár az augusztusi bemutatáskor többen is támadták azért a készítőket, hogy Bradley Coopert nagy műsorral ellátni buta és sértő tipizálás a zsidóságra, valójában a filmben az látszik, hogy tökéletes így a hasonlóság a zeneművésszel - mert egyébként a színész arcra nagyon más lenne. 

A sminkesek ragyogóan követik az idő múlását is, egyszerűen döbbenetes összevetni a feleség fiatalkori és idős képét, melyek valójában egyidőben születtek. A fényképezés pedig bámulatos technikával és meglátásokkal hozza elénk a II. világháború utáni évtizedek színeit, formáit, fényeit.

Az amerikaiak tehát elmondhatják a filmről, hogy lerántja a leplet a valóságról, és egy igazi sztártörténet a mosolygós, céltudatos tengerentúli sikeremberről, aki mindvégig hű önmagához, és amit eltervez, azt megvalósítja, még akkor is, ha az szembe megy a kor erkölcsi normáival, miközben bebizonyosodik itt is az az igazság, hogy a háttérben a mindig van egy nő, aki irányít. Ezzel szemben európai szemmel kapunk egy sablonos amerikai sztárszületést, ahol éppen csak az marad el, hogy miért is rajongott ezért a valóságos  karakterért a közönség. Mindezt a múlt század közepének látványos környezetében, miközben nincs jellemfejlődés, egy helyben áll döntően minden. Szóval a Maestro az a film, ami újra csak rávilágít, mennyire üres tud lenni a világ, ha nem nézünk a dolgok mélyére, hanem a felszínen lubickolunk és élvezzük a napsütést.

Maestro - amerikai film (2023)

Netflix, december 20-tól