A pécsi kosárcsoda: szétszedtük a várost húsz éve (galéria)

Volt egy pillanat, a szombati Kispál-koncerten egészen konkrétan, amikor azt éreztem, hogy még sincs vége a világnak. Előző nap kapott ki a MiZo-Pécsi VSK női kosárlabdacsapata a Valenciennes gárdájától 75-53-ra, én meg azt gondoltam, hogy ez mekkora igazságtalanság már: mi rendezzük a Final Fourt, millió meg egy néző a Lauberben, a csapat nagyon egyben van, és igaz, hogy Károlyi meg Anderson nem játszik, de akkor is – ez a miénk kell, hogy legyen. 

Aztán a szombati Kispál-koncerten, amikor egyszer csak megjelent a színpadon Rátgéber László és elénekelte a Kicsit szomorkást, valami bennem is átbillent. Ment a háttérbe az elkeseredés, a hitelvesztés. Abban a pillanatban értelmet kapott az, hogy „olyan szokatlan a boldogtalanság, kicsit megrázom magam, ugye minden rendben van, újra emelt fővel nézek rád”. 

És akkor már tudtam, másnap ott leszek a sok ezer emberrel a lelátón, kiszurkolom a bronzot, és aztán ott leszek a Széchenyi téren, még több ember között, és arra fogok gondolni, hogy ezt, ezt a pár napot, amikor szétszedtük a várost, sőt, az egész világot, én soha nem felejtem el. 
És így is lett.