Tele volt makacssággal, dühvel, de minden sora nagy tehetségről vallott

A Dunántúli Napló egy 1961. decemberi számában szólaltatta meg dr. Winis Nándort, pécsi egyetemi könyvtár egykori vezetőjét, aki a húszas években Szegeden került kapcsolatba József Attilával.

— Három évig, 1922 és 1925 között mindennapos barátok voltunk — emlékezett némi malíciával az ősz „tanú”, és csak pillanatokra hagyja abba az emlékezést, hogy egy-egy apró gondolatot a helyére tegyen. — Tudja, nagyon szubjektív mindaz, amit én József Attilával kapcsolatban mondhatok – mondta a korabeli Dunántúli Naplónak dr. Winis Nándor, aki a interjú készítésekor már a Rövikötnél dolgozott, mint könyvelő. Az egyetemi könyvtár korábbi vezetője ugyanis kuláklistára került, mindenét elvették a kommunisták, s csak protekcióval tudott elhelyezkedni a rövid és kötöttáru nagykereskedelmi vállalatnál. No de térjünk vissza az emlékezésre és József Attilára.

— Az egyetemi könyvtár tisztviselője voltam akkor Szegeden, Attila pedig francia-magyar szakos hallgató volt. Ha jól emlékszem, Móra Ferenc küldte hozzám, és az első nap azzal állított be, hogy hallotta, miszerint én modern gondolkodású ember vagyok, aki nincs megelégedve az akkori helyzettel.

— Gyorsan megbarátkoztunk. Minden nap nálam volt, hozta a verseit kéziratban. Én elolvastam, mert nagyon tehetséges embernek tartottam az első kéziratok után, de rendszerint összevesztünk. Nagyon sokszor úgy rám vágta az ajtót, hogy azt hittem, kiszakad, de másnap megint csak beállított. Rendszerint a versek miatt vesztünk össze. Ő azt mondta, hogy az az igazi költészet, amit ő művel, én pedig azt állítottam, hagy minden irodalmi munkának szépnek is kell lenni, ő erre mindig csak azt válaszolta, hogy a valóságot kell leírni, és ő csak ilyen lehet, amilyen...

Arra a közbevetésre, hogy mégis milyen ember volt József Attila, dr. Winis a következőképpen válaszolt:

— Milyen? Mindig dühös. Makacs. Egyszer-kétszer mondtam is neki, hogy te Attila, te nem tudsz nevetni. Persze ő mindenre ellentmondott, ilyen volt a természete. Erre is azt válaszolta, hogy ő ebben a társadalomban csak dühös lehet. Egyszer elhozott hozzám egy kéziratot...

— Melyiket?

— A Háromkirályokat. Elolvastam, és csak annyit mondtam neki: Attila, ha semmit sem írtál volna eddig, és ha ezután sem írnál semmit, ezzel a verssel akkor is bekerülnél az irodalomtörténetbe. Bizony rendkívül tehetséges volt. Igaz, hogy tele volt makacssággal, dühvel, minden sora a nagy tehetségről vallott... Nekem nagyon fájt, amikor hosszú évekkel később a halálhírét hallottam...

— Mikor találkozott vele utoljára?

— Abban az időben, amikor kicsapták az egyetemről. És én azt hiszem, hogy nem Horger Antal professzor miatt, hanem a Tiszta szívvel című verse sértette meg az egyetemi törvényt. Akkoriban az egyetemről azonnali hatállyal eltanácsolni csak akkor lehetett valakit, ha „nem ütötte meg a hazafias mértéket„. Így járt Szegeden egy francia szakos tanár is. Én személyesen ismertem Horger Antalt, nyelvészeti professzor volt. Barátságos, rendkívül képzett ember volt, nem hinném, hogy fennakadt volna Attila fiatalkori kilengésein.

— Lázadó ember volt örökké lázadó, öt—hat évvel volt fiatalabb nálam, és tudja, hogy sokszor csaknem leszidott a saját szobámban, ha nem adtam neki valamiben igazat... és nekem még is tetszett, én mégis szerettem. Hogy mikor találkoztam vele utoljára? Látja, nem is tudom. Amikor az egyetemről eltanácsolták, tőlem is elmaradt. El se búcsúzott...

Dr. Winis Nándor a Dunántúli Napló korabeli interjúja szerint ekkor szinte bocsánatkérően széttárta kezét, mintha röstellné, hogy csak ily keveset tudott megőrizni a nagy költő emlékéből, és búcsúzóul csupán ennyit mondott:

„Ilyen ember volt Attila. Én ilyennek ismertem.”