Matta Lóránt: Bármilyen állapotban van, felhőtlen örömmel tud játszani a gyerekeknek

– Milyen érzések kavarognak önben az örökös tagság kapcsán?

– Úgy gondolom, hogy a világ most lett kerek. Korábban egyébként nem is tudtam volna magamról elképzelni, hogy egy helyen húsz évet eltöltök, és nem hogy elismernek, hanem hogy – hála a speciális személyiségemnek egyáltalán – elviselnek. De lehet, hogy egy egyszerű, átlagos ember vagyok, csak én bonyolítom túl a dolgokat. Mindenesetre az tény, hogy volt olyan nap az elmúlt hetekben, amikor ezen gondolkoztam, és biztos voltam benne, hogy az örökös tagsághoz valamit le kell tenni. Tehát nem elég az időt itt tölteni, körbe-körbe futkározni a bábszínház körül, hanem azért valamit le kell tenni, de úgy tűnik, hogy ezek szerint sikerült letenni valamit az asztalra. Azt hiszem, hogy akkor most kell könnyebbülni, én legalábbis erre fogok gondolni. 

– Mi volt az Ön számára az elmúlt két évtized legemlékezetesebb, legkedvesebb szerepjátéka?

– Nem szívesen emelnék ki egyet sem, de természetesen volt olyan, ami nagyon megmaradt, mint például az Iriám és Jonibe című darab, amely egy nyári produkció volt. Kooperációban csináltuk a vajdasági kollégákkal, és gyönyörűséges volt. Sajnos keveset élt meg. Egyébként a gyerekeknek én még mindig felhőtlen örömmel tudok játszani, bármilyen állapotban vagyok: betegen, fáradtan, vagy ha épp rossz híreket kapok a kedvenc vízilabda csapatommal kapcsolatban. A lényeg az, hogy ilyenkor nagyon jó, hogy az embernek kötött szövege van, és nem kell egy kicsit sem gondolkodnia, hanem csak belevetnie magát a „flow”-ba.

– Előfordul olyan egy már sokadik előadás után, hogy inkább valami újat próbálna?

– Nagyon sok kolléga volt már úgy vele, hogy megunta sokadik előadásnál a darabot, merthogy ugyanazt játsszuk. De ez nem igaz, hiszen sosem játsszuk ugyanazt, sosincs ugyanolyan közönség, sosem ugyanott játszunk, még akkor sem, ha a Zsolnay negyedben „maradunk”, hiszen akkor is minden egyes előadás új előadás, más atmoszférával, más energiákkal, kémiával, úgyhogy én ezt nem tudom megunni. 

– Most épp mennyire van lekötve a társulat?

– Most eléggé ránk zúdult a munka, tehát ez nem egy olyan nyugalmas próbaidőszak, amikor hat hétig csak egy darabra koncentrálunk, és jógázunk a próba előtt, vagy együtt tanulunk szöveget. Ez most nem lehetséges, mert nagyon sok előadás van, sőt voltunk egy kaposvári tájelőadáson is, ahol naponta kétszer játszottunk. Fizikailag és szellemileg is megterhelő időszakot élünk, miközben otthon vár a család is. Négy gyerekem van (két kamasz, és két pici), akikkel még el kell otthon beszélgetnem, tehát nem könnyű a menet, de ettől kerek az egész.