Nem könnyű, de attól még felejthetetlen

Vannak olyan könyvek, amelyek nem engednek el. Amikor olvassuk, akkor sem – de utána meg pláne nem. Velünk maradnak a tömött buszon, az állomáson, amikor várjuk a csatlakozást, de leginkább akkor, amikor hazaérünk, és azt hisszük, most legalább jön a nyugalom, a béke, a megpihenés – és akkor csapnak arcon az olvasottak, kerülnek új megvilágításba egy pillanat alatt a sorok, a mondatok, a bekezdések.

Légrádi Gergely új regényében egy csonka családot ismerhetünk meg anya és fia elbeszélésén keresztül. A kisiskolás gyerek jobbára befelé fordulva, a saját maga által megálmodott világban él. Más, mint a többiek, olykor nagyon erős fájdalmak gyötrik, amiért a környezete úgy értékeli, hogy furcsa, beteg, figyelemzavaros gyerek, akivel vigyázni kell, és megbüntetni, ha rosszat tesz. Mindeközben a fiú aprólékosan figyeli önmagát és a környezetét, érzékenyen és türelmesen dekódolja a vele történteket, várja vissza az apját, és a maga naiv és őszinte módján hadakozik a külvilág értetlenségével. Az anya pedig küzd saját magával, az apával való ambivalens viszonyával, a fiával, az iskolával, az orvosokkal, eközben ellátva mindennapi teendőit. 

Ah, átkozott apu, mondd meg merre bujkálsz! Már vagy ezerig elszámoltam az ujjaimon! – énekli Stromae a Papaoutai című dalában. És mi is innen indulunk ebben a történetben, egy gyermekkori traumából, amely aztán mindent áthat, mindenen ott hagyja a nyomát.  A család minden tagja sérült – azaz pont olyanok, mint bárki más. Hogy miért letehetetlen mégis a könyv? Azért, mert talán mi jobbak leszünk, ha feldolgozzuk, amit olvasunk. És ennél többet nem is kívánhatunk magunknak.