Vajon mennyire érdemes egyedül jazzt játszani? Vagy ez egészen más?

Volt egy népszerű irányzat a rockzenében a hetvenes években, amikor olyan legendás zenészek, mint a King Crimsonból Robert Fripp, a Yesből Rick Wakeman, vagy az Emerson Lake and Palmerből Keith Emerson szóló karrierjét is elindította az instrumentális progresszív rockzenét a kortárs komolyzenével és az elektronikus hanghatásokkal ötvözve. A legnagyobb újító és kísérletező ebben a műfajban Brian Eno volt, aki a Roxy Musicból indult, aztán később többek között David Bowie-val, az U2-vel és a Depeche Mode-val is játszott együtt. Nos, némileg megkésve, de begyűrűzött hozzánk is ez a zenei megközelítés: Barabás Lőrinc, a népszerű jazztrombitás kiült a pódiumra két laptoppal, szintetizátorral, dobgéppel, no meg egy trombitával és egy pianínóval.

A számítógépről elővarázsolt feljátszott zenei alapokat, az elektronikus kütyükből  ritmuselemek szóltak visszhangosítva, és erre a gépzenei szőnyegre lépett rá a jazzmuzsikus, hol a zongorán, hol a trombitán szólózva. Az eredmény sajátosan minimál jellegű zene lett, mely hol a space rockra, hol némileg a technóra emlékeztetett, ám a Barabás-szólóktól egyszeriben új színezetet kapott minden. Kellemes, szinte már populáris dallamokból épültek fel a számok, melyekhez igen jól passzoltak a hangszeres szólófutamok. Kellemesen hallgatható, kerek volt az est, újszerű, formabontóan kísérletező, mégsem éreztem revelációt, pedig az említett hetvenes évek próbálkozásai egytől egyig a kedvenceim  közé tartoztak. A zene kitűnő volt, az előadás úgyszintén, mégis hiányzott valami.

Ugyanis Barabás Lőrinc koncertre érkeztem, lelkem mélyén előre készülve virtuóz fergeteges jazz szólókra, jazz hangulatra, ahol együtt lüktet a közönség és az előadók szíve, ám ehelyett annyi történt, hogy a pódiumon ott ügyködött egy DJ-szerű valaki, aki időnként hangszeresen is bekapcsolódott. Ráadásul a zenei alapra játszott szólók olyan magától értetődők voltak, hogy sokkal inkább tűnt kötelezőnek, előre megírtnak, kimunkáltnak a megszólalásuk, mint szabadon választott futamoknak. Ám ami igazán hiányzott, az a jazzkoncertek fílingje, melyet többek között az generál, hogy a muzsikusok egymás játékára reagálnak, feleselnek a hangszerek, tovább fűzik a másik improvizációját, miközben közösen zakatol az egész csapat. Kaptunk egy stúdió szintű izgalmas jó zenét, ahogy az otthon a hanghordozókból is szól, ám a buli, a tombolás az elmaradt.

Lehet, hogy a kreativitás, a gazdaságosság szempontjából ez a zenei jövő, amikor egyetlen alkotó áll csak a színpadra, ám mindenképpen fel kell pörgetni valamivel, például tánccal, vizuális effektekkel. 

Barabás Lőrinc: Solo

május 30. Zsolnay Negyed, E 78