Most a 310-szeres ligeti véradónak kellene a segítség

Ismerősen csenghet a olvasóinkak a Ligeten élő László Ferenc neve: tavaly decemberben készítettünk vele interjút annak apropóján, hogy a 310. véradását követően elismerésben részesült. Több száz ember köszönheti neki az életét, hisz 18 éves kora óta rendszeres véradó. Mint írtuk, szinte hazajár a komlói véradó állomásra. A cikk megjelenését követő napokban tragédia történt a volt bányász családjában: elhunyt a felesége. A férfi így egyedül maradt két unokájával, akik egészen kicsi koruk óta náluk nevelkednek.

– Eddig is nagyon nehéz körülmények között éltünk, rokkantnyugdíjasként egyáltalán nem könnyű megadni mindazt a gyerekeknek – akikről sajnos a szüleik egyáltalán nem gondoskodnak –, amire szükségük lenne – meséli mélységesen szomorú szemekkel az 54 éves férfi. – Most már azonban nincs támaszom se a bajban. A 13 és 10 éves kiskamaszok is nagyon nehezen élik meg, hogy elveszítették nagymamájukat. Mintha az édesanyjuk halt volna meg. A legjobban az fáj, hogy nem lehetnek igazi gyerekek. Ha évente egyszer el tudom vinni őket Sikondára, leírhatatlanul boldogok. Számukra ennyi a nyaralás. Ügyelek arra, hogy mindig legyen mit enniük, de a farhát nekik ünnepi étel. Ruhára nem futja, minden, ami rajtuk van, adomány.

A ház, amiben élnek, tiszta és rendezett, mégis ordít róla a szegénység. Az ütött-kopott konyha falán családi fotók régről: ezeken a képeken még mindenki boldog, mosolyog.

Ferencnek áprilisig még van munkája, az önkormányzatnál közhasznúként foglalkoztatják. A 45 ezer forint körüli keresetéhez jön még a családi pótlék és a rokkantnyugdíj – ennek nagy része azonban elmegy hiteltörlesztésre. A kölcsönt még akkor vették fel, amikor a családfőnek az Elcoteqnél volt munkája. Aztán az üzem bezárt, a korábban Ligeten aktív közéleti szereplőként tevékenykedő férfi azóta munkanélküli. A napokban derült ki, hogy Ferenc már közgyógyellátásra sem jogosult, mivel mióta csak hárman vannak, az egy főre eső jövedelmük épp hogy meghaladja az előírt küszöböt.

– Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én leszek az, aki segítségre szorulok. Egyelőre kilátástalannak látom a jövőt, de az unokáimért bármire képes vagyok, tisztességben fel fogom nevelni őket.

Aki segíteni tud a családnak, a [email protected] címen várjuk felajánlását.