Busók a maszk mögött

– Tényleg kosárfonással kezdődött ez a különleges történet?

– Már tanítónő voltam, amikor egyszer megláttam egy gyönyörű, fonott hajóládát. „Ennek a készítését nekem meg kell tanulni!” – gondoltam, aztán hobbi­szinten elsajátítottam többféle kézművestechnikát is, és rengeteg tárgyat vittem zsűrizésre, kiállításokra. Közben pedig elméletben egyetemi szinten mélyedtem el a népművészeti hagyományokban.

– Úgy hírlik, igazi közösségi ember.

– Először mohácsi kézművesekből alakítottunk kört, majd mintegy száz civil közösségnek hoztunk létre afféle teleházat. Szó szerint csapatjátékos vagyok, szeretek közösségben létezni, ahol a tudás, az erőforrások összeadódnak egy konkrét cél érdekében.

– Hogy jött képbe a busójárás?

– A tanításból, a kézműves­mesterségekből, a mohácsi létből. Nekem a néprajz olyan, mint hangszereseknek az örömzenélés, boldogságot hoz minden új elemének a felfedezése. Másrészt mohácsiként kikerülhetetlen ez a népszokás.

– Van busógyűjteménye?

– Hát egy szobácskát be tudnék rendezni érdekes tárgyakból, de különösen szakkönyvekből, mert amit a busójárásról eddig írtak, könyvekben, folyóiratokban, tanulmányokban, azt igyekeztem megszerezni. Emellett helybeliként évek óta fotózom is a februári eseményeket.

– Milyen a busók világa az álarc belső oldaláról?

– Magam is beöltöztem már, és csak azt mondhatom, ez egy igen erős férfiszerep, ugyanakkor a férfiakat is megváltoztatja az öltözék. Óriási szabadságélményt ad, mely nem a személyiséget takarja el, hanem felszabadítja a normákat, gátlásokat a jókedv irányában. Átlépi a hétköznapok küszöbét, megszűnik a civil polgári lét, kicsit olyan ez, mint amikor az ember focimeccsre megy szurkolni, vagy egy koncertre tombolni.

– Milyen az igazi maszk, mókás vagy rémisztő?

– Kulutácz Mátyás ezt úgy fogalmazta meg, hogy az álarc nem lehet bohóc, de nem lehet rém sem. Az a jó maskara, amelyik vidám, de mégis tekintélyparancsoló.

– Van már vagy negyven busócsoport. Miben különböznek egymástól?

– Mindannyian másként fogalmazzák meg a mulatság káoszában a maguk rendjét. Meghatározó a társaságot összetartó erő is, mert van olyan közösség, mely szakma alapján, a másik iskolai vagy sportmúlt, a harmadik meg például családi szálakon alakult.

– Mi lepte meg leginkább, amikor belecsöppent az események közepébe?

– Sosem hittem el, hogy ez már csak turistalátványosság. Számomra belülről egyértelműen bebizonyosodott, hogy ma is igazi népszokásról van szó. Ez egy hihetetlen közösségi élmény. Megtörtént, hogy valaki a külföldi munkáját is felmondja, csak hogy erre az időszakra hazajöhessen, sőt volt, akit busómaszkjával együtt temettek el. De talán az a legjellegzetesebb busó üzenet, amelyik így összegez: „Ehhez mérem az egész évet!”

Gyakorlatban is

Dr. Minorics Tünde 1961-ben született Mohácson. Ott is érettségizett, majd Baján elvégezte a Tanítóképző Főiskolát. Tanított tíz éven át Lánycsókon és Sátorhelyen, a népi mesterségek szakoktatója, az Iparművészeti Főiskolán kijárta a kézműves szakirányt, a debreceni KLTE-n néprajz szakon diplomázott, a PTE-n 2012-ben doktorált. 1996 óta tanít a Pécsi Tudományegyetemen, a Kultúratudományi Intézetben adjunktus. Önkéntes a Határokon Túli Magyarságért Alapítványban, a Míves Mag Műhely alapító tagja. Párja dr. Bokor Béla, fiuk Minorics Bokor Dániel (21), közgazdászhallgató.