Nyugaton sokkal nagyobb sztár a pécsi banda, mint itthon

Karnics Zoltán, az énekes prózában is meglepő dörmögő baritonnal válaszol kérdéseinkre.

– Úgy vágja mellbe az embert ez a zene, mintha Tom Waitset vagy Leonard Cohent hallgatna.

– Szeretem őket, de mégsem ők hatnak ránk igazán, inkább Iggy Popot vagy Jim Morrison dekadenciáját említeném, meg a melbourne-i undergroundot. Ám a legfőbb erősségünk azok a spontán jelenetek, amelyek a pódiumon születnek három balkezes muzsikussal és különböző klasszikus hangszerekkel.

– Egy éve kis híján feloszlott a zenekar. Miért?

– Besokaltunk. Évente száznál több koncertünk volt, fele külföldön, megbillent a belső atmoszféra. Jól jött a szünet, rájöttünk, hogy fontosak vagyunk egymásnak, s hiányzik a közönség.

– Szakítottak a „sötét múlttal” is, az új album címe már Tango with Me.

– Igen, ez lett a befejezetlen CD-nkből, ami végül Belgiumban készült el, annak a Stephan Kraemernek a keverésében, akinek az Amelie csodálatos élete című film zenéje is köszönhető.

– Nem csábították még más zenekarokba?

– Hívtak kórusba, és ajánlották az operaéneklést is. Rajzfilmekhez is kértek szinkronhangnak, de én ragaszkodom a Psycho Mutantshoz.

– Most van a csúcson a csapat?

– Ha nem állunk le, befuthattunk volna külföldön, ugyanis 28 nyugati koncertet mondtunk le akkor, Madridtól Angliáig.

– Mi jön most, a „tangó” után?

– Egy midi lemezt szeretnénk kiadni négy számmal, méghozzá bakeliten, amelyen a Szomorú Vasárnapot és a Villa Negra Tamburás dalát dolgoznánk fel.