Ha kellett, ököllel verték a főmérnök asztalát

Amikor kezdő bányamérnökként először szembesültem a bányászélettel, hamar rádöbbentem, ez igazi férfi munka, valódi férfivirtussal. A csapatvezető a munkahelyen elfogadta egy diplomás ember szakmai tanácsát, de azért nem volt egyszerű a legmagasabb fizika- és mechanikatudással sem kivívni a tiszteletüket. 

A bányász, ha úgy érezte, hogy igaza van, bátran rányitotta az ajtót akár az igazgatóra vagy a főmérnökre, és verte az asztalt céljaiért. Másrészt, ha kellett, megszakadt a munkában a föld alatt, az omlásból pedig életveszélyben mentette a társait. 

Egy szent dolog volt a számára: a szállítás, fúrás, robbantás napi ütemének betartása. 

No és nemigen hallottam olyanról, hogy valaki azért hagyta volna ott végleg a munkát, mert egy másik csapaton balesetben meghaltak. 
Volt, hogy hétvégén a munkahelyük több méter hosszan összeomlott. Hát jöttek, újraácsoltak és folytattak mindent tovább. Ám hogy egy tollvonással valaki az íróasztalnál úgy döntsön, vége, minden vágatot be kell zárni, ez vérlázító volt. A bányász szavának akkoriban súlya volt, mert az ország minden pontján kiálltak egymásért, sőt még az angol bányászokért is. Egy bányabezárás, miként 30 éve az utolsó mecseki, a vasasi is, ilyen körülmények között sújtólégrobbanásnak számított, elsöpört mindent, még az íróasztalokat is. Sőt, úgy hitték, nemcsak a mecseki medencében, hanem az egész országban. Valójában azonban ekkortól a mélyművelésű bányászatot söpörték el.