BAMA

A nem véletlenül Oliver Cromwel királyverő seregéről elnevezett zenekarral való ismeretség persze régebbi keletű, kellett hozzá egy Sziget, mindjárt az első pepsi-féle, és az NMA ütős koncertje a nagyszínpadon. A Sziget aztán még pepsisebbé, az Army meg egyre kevésbé trendivé vált a következő évek során, így errefelé nem nagyon lehetett velük találkozni, de sikerült levadásznom egy másolt kazettát, rajta a '89-es Thunder and Consolation-nal, ami szarul is szólt, meg nem is fért rá a kazira teljesen, de nélkülözhetetlen kiegészítőjévé vált azóta csúfosan elavult walkmannemnek.

Pár év, nyolcvanas évek fetisizmusom kezelhetlenné válása és egy többek között NMA rajongó lánnyal való szerelem kellett ahhoz, hogy a zenekarral való kapcsolatom komolyabbra forduljon és  kölcsönbe kapjak pár New Model Army cédét. Az előbbivel szemben ez a szerelem azóta is töretlen.

Tehát a nyolcvanas évek legeleje, a New Model Army kissé megkésve őszinte és agresszív punkzenével próbálkozik Angliában. Az olyan korai dalokban, mint a köpködős pánk Betcha, avagy a faék bonyolultságú Notice Me, nincs hiba, leszámítva esetleg a korízlést, amely mintha jobban kedvelné a prüntyögő szintetizátorokat és az új romantikus megjelenést, vagy ha már underground, akkor a csuklónyiszálós, önfelkötős gót, dark zenéket. Az Army azonban makacs zenekar, '84-re albumot is összegründolnak a rendkívül fantáziadús Vengeance címmel, majd ezt követi gyors egymásutánban még kettő, a No Rest és a Ghost of Cain.

A No Rest már egy punkzenekartól gyanúsan hangzó zenei megoldásokkal operál és mintha az NMA tagjai tisztességtelenül jól zenélnének a tarajok ellenére, de az igazi oroszlánkörmök a '86-os Ghost of Cain-on mutatkoznak meg, ami ugyan messze nem a legjobb Army lemez – ezt a címet a közmegegyezés az 1989-es Thunder and Consolation-nek juttatja – de már jól mutatja, hogy mi lehet pár kisvárosi punkból.

Az indulás csak jó, nem formabontó: a The Hunt-ot bármelyik poszt-, neo, whatever punk csapat megirigyelheti. Az önbíráskodás néhanapján elkerülhetetlen szükségességéről szóló szöveg megfelel a legfontosabb követelményeknek: szinte bármilyen helyzetre alkalmazható (kit ne érnének megtorolhatatlan sérelmek nap, mint nap) és kiválóan lehet üvölteni ilyenkor. Ezek után két eset lehetséges: vagy visszavágunk (nem feltétlenül a legjobb megoldás), vagy pár meghallgatás után helyreáll a lelki békénk. Hasonló a helyzet a 51st state című számmal, ami annak idején sláger volt, mármint underground mércével. Justin Sullivanékat 20 évvel ezelőtt bosszantotta fel Anglia kritikátlanul atlantista külpolitikája, minket mostanság frusztrálhat hazánk hasonló irányultsága. Így jön össze a lélekközösség: mi is Amerika 51-edik állama vagyunk, „and the corridors of power are an ocean away”.

A Ghost of Cain azonban elsősorban nem a remekbe szabott poszt-punk számok miatt szerethető. Itt érhető tetten először folk és punk ötvözése, ami aztán a Thunder and Consolation-ra érik be, minden idők egyik legjobb crossover albumává téve a New Model Army '89-es produktumát. Az arányok belövése a Ghost of Cain-on még nem tökéletes, a Ballad például töketlen nyekergés, amin csak ront a színtelen-szagtalan népiesch hangzás, a Lovesongs-ért azonban az ember mindent megbocsát. Erős a gyanúm, hogy a Lovesongs valójában simán veri a hasonló körökből származó nagy szerelmes slágereket, mint például a Joy Division -féle Love will tear us apart-ot, avagy a Cure -féle Lovesong-ot (esetleg vegyük még ide a Sisters of Mercy szigorú Temple of Love-ját), amik persze jóval inkább a szerelem elmúlásáról és gyilkos potenciáljáról szólnak, mintsem a boldogan éltek, míg meg nem haltak fordulatról. A Lovesongs is a nehezebbik végén fogja meg a dolgokat, de a közepén található pár sor egyrészt a legszebb szerelmi vallomás, másrészt a legütősebb kifejezése a veled vagy nélküled fílingnek. „And we passing the time not thinking about you / Lost in our own little world / Well the other night we put the radio on / When we ran out of things we could say / But it always plays lovesongs when you're far away.”

No, valami hasonló dolgot várna az ember a popzenétől, Rob Gordon nyomdokain.