Harminc éve történt: itt járt a Szent Jobb

Gyermekkoromban, a hatvanas években a vallás számomra különösen misztikus dolog volt, hiszen nagyszüleimnél csak félve beszéltek arról, mi lesz vasárnap délelőtt a templomban.

Később, az „átkosban” a felsőfokú iskoláim során aztán a dialektikus materializmust belém sulykolták, és azt is megértettem, miért volt évtizedeken át a vallás mostohagyerek. Viszont 1988-ban, október végén jött a nagy feloldozás, hivatalosan is elkezdtük ünnepelni ősi kereszténységünket.

Egyszeriben átszakadt valamiféle gát, amint a Szent Jobb jelentős médiatámogatással országjáró körútra indult. És amerre csak eljutott az ereklye, ott ezrek jöttek össze hódolatukat leróni – olyan volt az egész, mint valamiféle csendes, méltóságteljes tüntetés.

A Szent Jobb páncélautóval érkezett Pécsre, a Gyárvárosi Templomhoz, majd haladt tovább a Szent István térre, ahol tízezer ember várta. Szabó Géza protonotárius kanonok (akkor hallottam először ezt a titulust), a Szent Jobb állandó őre adta át a díszes ereklyetartót dr. Cserháti József pécsi megyés püspöknek. Még a megyei párttitkár és a Hazafias Népfront helyi vezetője is ott volt a tisztelgők között.

Volt körmenet, kórus és fúvószene, a köszöntők közül pedig az a gondolat volt a legmesszebbre mutatóbb (nagy üzenet volt a két év múlva esedékes rendszerváltás számára), hogy: „a Szent Jobb figyelmeztet bennünket, népünk ügye a saját ügyünk. Nekünk kell megkeresni a magunk útját.”