Harminc éve is kalandos volt a nyár Baranyában

1990 júliusa nem is volt olyan régen. Nem kell nagyon leásnunk az emlékeinkbe, hogy felidézzük azt a nyarat, amikor a korábbi évek szűk levegője hirtelen kitágult – pont úgy, ahogy a világ nekünk, és minden körülöttünk élőnek.

F. Z.

Sokan jöttek Pécsre bevásárolni a szomszédos Jugoszláviából

Jó, talán egy kicsit meglepődtünk még, hogy Jugoszláviából hozzánk jönnek vásárolni, meg jógatábor sem volt minden településen, de azért olyan nagyon nem változott meg a valóságunk.

Legalábbis a felszínen. Mert közben meg igenis éreztük, hogy ez most egy történelmi időszak, lehetetlen megjósolni, mi lesz akár egy év múlva, mi leszünk-e Ausztria, vagy inkább maradunk a vidám barakk, napról napra több és több lazulással. A hétköznapokba az apróbb változások szivárogtak be – még volt építőtábor, de a fegyelem már nagyban csökkent. Még voltak nagy üzemek, gyárak, de már egyre többen tértek át a kisebb volumenre. Még nagyjából működött minden, úgy, mint tíz, tizenöt éve, de közben mindenki érezte, hogy előbb vagy utóbb eljön a szétesés.

1990 júliusában még nem ez jött el. Azon a nyáron csak élveztük a meleget, mentünk strandolni mindenfelé, és persze néztük az olaszországi foci-világbajnokságot, ahova nem jutottunk ki, szurkoltunk hát az argentinoknak, akik jók is voltak, de a döntőben, július nyolcadikán jött a német Brehme, s a 85. percben, tizenegyesből betalált, együtt sírtunk mi is Maradonával. Aztán persze megpróbáltuk élvezni a nyár hátralévő részét – s nem is sejtettük, hogy nagy időkben vagyunk szótlan tanúi.