Akitől most két haza búcsúzik

Elment Bertók László is. Sok híres író, költő megfordult már a városban, de kevesen vallották olyan hittel és lelkesedéssel pécsinek magukat, mint a Kossuth-díjas költő és író.

Mészáros B. Endre

Automatikusan generált description

Fotó: Löffler Péter

Olyan bölcs embernek ismertem őt meg, aki nem szeretett látványosan az élen járni (a Magyar Írószövetség elnökségében igen rövid időt töltött, és könyvtárigazgatóként is csupán egy esztendőt ténykedett). Ám akiről feltételezte, hogy az irodalom barátja, azzal örök barátságot kötött.

Közel harminc évvel ezelőtt kezdő újságíróként találkoztam vele először, s onnantól kezdve az utcán is megállt velem az aktuális irodalmi, városi érdekességekről diskurálni. Bertók Lászlóról aztán a Dunántúli Naplóban számtalan írásom született, emlékére most az utolsó két beszélgetésünkből idézek fel néhány gondolatot.

– Milyen a jó költő?

– A költészethez néha kicsit eszelősnek kell lenni. Hogy ez mit jelent? Nos, látod a dolgozószobám falán azt a karikás ostort? Az soha nem kerül le onnan, mert egy vései pásztortól, Pintér Pali bátyámtól kaptam ajándékba, és mindig emlékeztet a szülőföldemre.

– Hogy kezdődött a versírás?

– Tán 11 esztendős lehettem, amikor két évvel idősebb barátom, Németh Lajos írt egy verset a kertjükben folydogáló patakról. Én is megpróbáltam, s mivel szinte mindig azt írom, amit élek, első művem így kezdődött: „Iskolába járok, mert még gyermek vagyok/nem tudok még annyit, mint a felnőtt nagyok.” Lajos többet soha nem verselt, én viszont folytattam.

– Milyen pályát választottál volna, ha nem igéz meg ennyire a költészet?

– Csak azt tudom erre mondani, hogy a csurgói gimnáziumban harmadikos diákként a történelemtanárom „Mi akarsz lenni?” kérdésére azonnal rávágtam: Költő!

– Mi az első pécsi emléked?

– A giminkben, ahol egykor Csokonai is tanított, 1953-ban, születése 180. évfordulóján nagy ünneplést rendeztek. Én például Csokonai él címmel a költő A Reményhez című művének a formájában írtam verset. A tanárunk hatunk költeményeit elküldte Pécsre az újraindult Dunántúl című folyóiratnak, ahol két versem is megjelent. Ez volt a debütálásom nyomtatásban.

– Hol jött Pécsett leginkább az ihlet?

– A Sétatéren, a Barbakán-bástyánál sokszor elidőztem, és a Tettyén is sok utcát bejártam.

– A város neve címmel jelent meg Pécsről válogatott versgyűjteményed. Hogy jellemeznéd a baranyai megyeszékhellyel a viszonyod?

– Az említett könyvnek van egy ikertestvére is, a Hazulról haza. Abból kiderül, hogy az „első haza” az Belső-Somogy: Vése, Szőkedencs, Csurgó, Nagyatád, ahol nem az erdő van Somogyban, hanem Somogy van az erdőben. A „másik hazám” pedig Pécs, ahol már ötven éve élek. Pécs köztudottan befogadó város, ahol nemcsak városi ember lettem, s díszpolgárrá választottak, hanem ahol azt csinálhatom, amit szeretek. A választott városom, s ahogy egyik versemben neveztem, elég kicsi ahhoz, hogy még élni lehessen benne, és elég nagy ahhoz, hogy elbújhass benne.

– Mit adott neked a város?

– Több mint fél évszázada, 1965-ben költöztünk Pécsre a feleségemmel, s én, a népi sarjadék, itt egy jobbára urbánus körbe csöppentem. A legfőbb mester Csorba Győző volt, de visszajárt ide Weöres Sándor, s egyre fontosabb lett számomra Pilinszky János, Vas István és Nemes Nagy Ágnes költészete. A Jelenkor igazi irodalmi műhely volt, itt rengeteget tanultam, és egyre komolyabban vettem, amit csinálok.

– Fél évszázad művészi kapcsolataiból kik jutnak elsőként az eszedbe?

– Csorba Győzőt és Tüskés Tibort mindenképpen kiemelném, aztán beugrik Martyn Ferenc, vagyis nekem csak Feri bácsi, akivel a somogyi anyaföldről társalogtunk. Emlékszem az első irodalmi estemre is, a mai Corso étterem helyén, ahol Vass Ágnes és Gyermán István zenélt, és Bálint András mondta a verseimet.

Talán választott városom
Talán választott városom,
a máris életem felét,
az ahol, a most, a miképp,
a még inkább, ha elhagyom.
Talán a nyom a talpamon,
a tejutak, a szanaszét,
az ahány város, annyi Pécs,
az elereszthet, de fogom.
Talán, hogy arany és uszony,
a mint a halszemben az ég,
a biztos talánban a szép,
a mennyi nő, mennyi torony.
Talán a firka a falon,
az igen s nem közt a beszéd.