Az emberek és a vadászház megmenekültek, de az erdő több hektáron elpusztult

Ifjabb Czuczor Ferenc nyolcesztendős volt 1956. október 23-án, és így emlékezik arra a kedd délelőttre Kisbattyánban.
– Az iskolai nagy szünet végén a tanító bejelentette: „Pesten forradalom van. Hazamehettek!” Aztán október 23. és november 4. között a faluban helyi nemzeti bizottságot választottak, melynek édesapám, Czuczor Ferenc erdész lett a vezetője. Megalakult a kisbattyáni nemzetőrség is, a Komlón dolgozó Pető Sándort választották meg parancsnoknak. Komlón ekkor összevont ülést tartottak a térség falvainak részvételével és a kisbattyáni nemzetőrség részére egy katonai karabélyt utaltak ki. 1956. október 28-án két nemzetőr fölsétált hozzánk megnézni a fegyvert. Aztán járőrszolgálatot szerveztek a településen, mivel a Komlón elengedett rabok a falu végén mentek keresztül Magyaregregy felé.

Megérkeztek az oroszok

1956. november 4-én, a szovjet (orosz) megszállás után Komlóról átjött hozzánk az erdészházba egy szemüveges férfi (soha nem tudtuk meg a nevét), akit Tanár úrnak hívott mindenki. Közben én leszaladtam Bors tanítóért, aki a templom mögött lakott, ahol az iskola is működött. Mert ő volt a helyi iskola vezetője és nagy lelkesedéssel szervezte a rendezvényeket, amelyek az egész falu közösségét megmozgatták. Apám, a tanító és a Tanár úr a nagyszobában tartottak megbeszélést. Térképeket nézegettek, elővették a fegyvereiket. Aztán a hét egyik éjszakáján hangos beszédre ébredtem, és a konyhánk tele volt fegyveres fölkelőkkel. Másnap apámtól megtudtam, bejöttek a szovjetek az országunkba, hogy leverjék a forradalmat. Ő pedig odaadta a fölkelőknek a Mecsekjánosi pusztai vadászház kulcsát, hogy biztonságos helyen legyenek fedél alatt, s innen induljanak harcolni. Apám lóháton járt, és naponta tudta hozni-vinni a híreket, az utasításokat a teendőkről, amelyek Komlóról érkeztek. 1956. november 11-én éppen a körzeti erdészeti központból, Kárászról jött haza Magyaregregyen keresztül. Az egregyi tetőre érve látta, hogy tankkal kezdik lőni Máré várát a szovjetek. A lövések nyomán óriási porfelhőben eltűnt a vár, ám amint a por elült, a várfalak állva maradtak. Továbbá az egregyi hegy Kisbattyán felőli csúcsán egy szovjet rádiós kocsi és a védelmét biztosító két tank állomásozott. Néhány nap után az egyik tank elindult Kisbattyánba. A temetőnél jött át a hídon, ám az a nagy súlytól összeroppant. A falu főutcájában aztán oroszul tudó embert kerestek. Egy helybéli gazda, Szébacher József, orosz fogságot megjárt volt katona tudott velük beszélni. Előttünk, az erdészháznál álltak meg, miközben összefutott az egész falu, a tank lövegtornya pedig mindig arra fordult, ahol a legtöbb ember tartózkodott.
Éjjel édesanyám azzal ébresztett, hogy: – Lövik a vadászházat! Apám közben fölszerszámozta a lovakat, mi fölöltöztünk. anyám élelmet és meleg ruházatot pakolt össze. – Ha a falut is lőni kezdik, indulunk – mondta apám, de tíz lövés után befejeződött az ágyúzás.

Az erdő járt a legrosszabbul

A felkelők a Magyaregregy – Barnakő útvonalat tartották felügyeletük alatt. A Barnakő volt ennek az útszakasznak a legszűkebb, legjobban védhető része. A máré-vári és a vadászházi fölkelő csapat itt és így működött együtt a komlói parancsnoksággal. A karhatalmisták teherautóit a fölkelők a Barnakőnél tűzharcban meg is állították, s akkor négy ávós elesett. Egy sebesült fölkelő pedig azt a parancsot hozta a Bihari malomhoz, hogy minden iratot égessenek el, és vonuljanak vissza a várból, mert az oroszok megtámadják őket. Ketten ezért várban megkezdték az iratok égetését, de a szovjet alakulat támadásakor mindketten életüket vesztették. A vadászházi csapat pedig eközben visszavonult Jánosi pusztára. A szovjet földerítés viszont sajnos jól működött: este fél tíz körül Hirdről a nehéztüzérségük elkezdte lőni a vadászházat. Szerencsére az összes lövedék tőle északra az erdőben csapódott be, így a felkelők megmenekültek.
1956. november 12-én édesapám elment a vadászházhoz, és látta, hogy az épületnek semmi baja. A tüzérségi lövedékek mégis nagy kárt okoztak a környező fák között: a következő években az egészségügyi fakitermelés során (a sérült fák ugyanis korhadásnak indultak) mintegy 40 köbméter tűzifát kellett innen kitermelni, és közben több mint 30 láncot cseréltek a motorfűrészeken.

Fegyverek és megtorlás

A forradalmat leverték és sajnos a mai napig ismeretlenek azok a hősök, a Kelet-Mecseki Láthatatlanok, akik a Jánosi pusztai vadászháznál harcoltak.
Majd ezt követően a megfélemlítés időszaka következett: leszámolás a forradalmárokkal. Egyik nap, több héttel a Máré-vár – barnakői harcok után, egy csapat fegyveres karhatalmista érkezett a faluba. A helybéli nemzetőr parancsnokot, a puskát, a kisbattyáni nemzetőröket és apámat keresték. Az elfogott Pető Sándor néhány ütés után elmondta, hogy ő a kútba dobta a puskát. A helyi tűzoltó egyesület szivattyúját és egy háromágú vasmacskát bevetve húzták ki azt onnan. Apám aznap szakmai értekezleten volt a körzeti kárászi erdészetnél, és csak késő délután ért a falunkhoz. A hátsó kerteken át vezető úton pedig elérte az egyik gazda: – Erdész úr! Ne menjen haza, várják az ávósok! A karhatalmisták szerencsére elmentek sötétedéskor, apám addig nem jött addig haza. Reggel a nővérem, Mária apánk pisztolyát és a lőszereket kivitte a ház fölötti erdőbe, egy rókalyukba dobta, majd földdel takarta be. Közben a falut megszállt karhatalmisták a nemzetőröket gyalog terelték Komlóra kihallgatásra, és a Jánosi pusztai erdőben veréssel is megdolgozták őket. Mindemellett a „Kisbattyáni Láthatatlanok” szabadságért folytatott hősi harcáról senki nem árult el semmit és ez megóvta őket a megtorlástól.
Én néhány hónap múlva kimentem az erdészház fölötti erdőbe és végigjártam a rókalyukakat. Megtaláltam a friss földhányást és szürke vászon tokban apám pisztolyát a lőszerekkel, amit összeszedtem és hazavittem. Átnéztem, de berozsdásodott, nem volt már működőképes. Rongyokban elrejtettem otthon a szénapadláson, később pedig visszavittem az erdőbe, egy földben lévő korhadt tuskóba rejtve. Valószínűleg ma is ott rozsdásodik.

Prológus, 2021. november

Az említett személyek szüleimmel együtt már nincsenek az élők sorában, magam is nyugdíjas vagyok ezért gondoltam hát, megörökítem a falunkban történt forradalmi eseményeket. Így jelent meg felhívásom a Dunántúli Naplóban, arra kérve az embereket, hogy aki tud a Jánosi pusztai fölkelők létezéséről, jelentkezzen. Másnap H. G. monogrammal egy hölgy Pécsről hívott telefonon, s tudatta, hogy édesapjával ők látták el élelemmel a fölkelőket Komló-Somágtetőről indulva oldalkocsis motorkerékpárral. Egy pécsi ismerősük arra kérte őket: – Diákjaim éheznek, kérem, segítsetek! 1956. november 11. után, a titkos helyre érkezve érintetlenül találták az előző csomagot. A következő éjszaka pedig hozzájuk, házhoz mentek a fölkelők. Megmosakodtak, megborotválkoztak, járművet szerettek volna kérni, hogy nyugatra meneküljenek. Jármű nem akadt, így gyalog indultak tovább a sötét éjszakában.
Én továbbra is arra kérek mindenkit, akiknek tudomása van ezekről tényekről, erősítsék meg, egészítsék ki, bővítsék az itt elhangzottakat. Továbbá szeretnénk méltó emlékhelyet is kialakítani a falu közelében, a Jánosi pusztai vadászháznál, így hajtva fejet a „Kelet-Mecseki Láthatatlanok” emlékének.