2022.11.20. 14:17
Mutatványt csináltak az átverésből a pécsi vásártéren is
Balekok már egy évszázada is akadtak, nincs új a nap alatt. Bár csak keveseknek hiányzik, de örökre nem írhatjuk le az „Itt a piros, hol a piros?” nevű „sportszerűtlen” szerencsejátékot sem, ami az 1980-as évek végén még fénykorát élte a pécsi vásártéren is.
A siker esélye a csőbe húzott alanyok esetében pontosan nullának számított, mégis akadtak nyerni vágyó vesztesek. A rendőrök hiába razziáztak, arra is akadt védekező módszere minden simlisnek.
A rendszer majdnem ősrégi, mégis visszatérően akadtak áldozatai. Az átverés szinte primitív, de azért a kézügyesség nélkülözhetetlen hozzá. Olyan, mint a bűvészet. Ott is csalnak, csak az nem kerül olyan sokba a nézőknek. Egyes feljegyzések szerint a vásárterek, más nagy forgalmú placcok állandó, ha nem is folyamatos fellépői voltak a „lehúzás” mesterei. Pécsett sem lehetett ez másképpen a rendszerváltás hajnalán.
A „beruházás” elég olcsó mulatságnak számított a tilosban járóknak. Két üres banános doboz volt a pult. Az egyik felállítva, a másik keresztbe rátéve. Egy posztót ráterítve, már készen is állt a „munkaasztal”. Három gyufásdoboz belső része nélkülözhetetlennek számított. Azok fenekére ragasztószalaggal, keresztben rátettek egy-egy tízforintost, hogy legyen kis súlya, tartása. Egy piros kis szivacsgolyó adta meg a lényeget.
Ha ezek a kellékek előkerültek, jöhetett a mutatvány, három főszereplővel, akik bűntársakként működtek együtt. A „húzó” legügyesebbként keverte a dobozokat, néha megbillentve valamelyiket, így alá lehetett látni. A két „becsapó” meg kedvet kerített a játékhoz, mint alkalmi nyertes. A kézi varázsló vitt el 40 százalékot, a két másiknak jutott 30-30 a könnyen jött pénzből.
A trükk lényege, hogy amikor valaki pénzt tett, a húzó kijelentette, ő már nem nyúl hozzá az álláshoz. Ha mégis arra fogadott a szerencsétlen, ahol a golyó bujkált, akkor érkezett az utolsó kérdés: „Biztos, hogy erre tesz?”. Ujjal rámutatott, mire az áldozat azt felelte, hogy igen. De akkor még egy kicsit tolt rajta a bennfentes. Ha sokat gyakorolt előtte, akkor a skatulya sarkából úgy tudta kiforgatni a piros szivacsot, hogy az a hüvelykujja, illetve a középső ujja első és második ujjperce közé lapult, a mutatóujjal meg látványosan hadonászott, félrevezető módon. Természetesen ez háromból nulla esélyt adott. A vesztes felkapta az általa helyesnek vélt dobozkát, majd mérgesen visszatette. Erre a stikliző elrakta a tétet, majd ügyesen felcsapta valamelyik másik gyufásdobozt, miközben a szivacsot elengedte. A siker számára kockázatmentes volt.
Természetesen az elején, beetetésképpen néha hagyták nyerni a megkopasztás előtt álló alanyt is. De aztán neki kamatostól kellett megfizetnie a hiszékenységéért. Mindezt egy korabeli szakmabeli mesélte el, de név nélkül, mert utólag sem vágyott a nyilvánosságra.
A rendőrök azért fel-feltűntek a vásártéren, de csekély sikerrel. Azt nem mondhatjuk, hogy be voltak avatva a játék rejtelmeibe, mert nincs rá bizonyíték. Az viszont tudható, a „pirosozók” állandóan figyelték a hangosbemondót. Ha ez „elveszett Pistikét” szülei a mérlegháznál várták, vagy más megbeszélt felhívás elhangzott, akkor tudták, hogy megérkeztek a rend őrei. Akik bár mindig valamelyik külső kapun jöttek be, a hírük megelőzte őket. Ha nagy bajt szimatoltak a csalók, akkor az apró tárgyakat zsebre tették, a két dobozt meg egyszerűen felrúgták. Azzal átmenetileg bezárt a „hivatal”.
