Dezső László terehegyi birodalmából több múzeumot is fel lehetne tölteni

Egy korábban asztalosműhely funkcióval bíró termetes helyiség ad otthont nem csak az említett levélrengetegnek, de ezernyi más tárgyi emléknek is, melyek közt a látogató akár évszázados sétát is tehet. A rendezett, katalogizált gyűjteményt bízvást megirigyelhetné egy múzeum is. Így aztán gyakorta jönnek kutatók, diákok, a köztiszteletben álló Laci bácsi pedig készséggel segít egy-egy aktuálisan keresett vagy kutatott időszakra vonatkozó dokumentummal. 

Kisiskolásként kezdte 

A kivételes gyűjtemény első elemeit – néhány krajcárt – kis­iskolás korában kapta és őrizgette nagy gonddal. Akkoriban még maga sem gondolta, hogy hátralévő életében miféle gyűjtőszenvedély veszi kezdetét a régi patinás kis pénzérmékkel. Felmenői – látva az ifjú egyre inkább megnyilvánuló rajongását – szívesen látták el további őrizgetnivalóval. Minden egyes újonnan kapott-szerzett relikvia csak még lázasabb gyűjtésre sarkallta az akkori fiatalembert. Természetesen, az évtizedekkel korábban kapott darabok ma is becses részei a Terehegyről, Harkányról mesélő gyűjteménynek. 

– Mind jobban és jobban érdekelt a dolog, különösen azt követően, hogy a dokumentumokat, tárgyakat elkezdtem az események tükrében, összefüggéseiben vizsgálni, rendezgetni – meséli Dezső László. – Teljesen felcsigázta érdeklődésem a dolog, már szinte megszállottan vadásztam mindenre, ami a múltról beszél. Szerencsére, családunknak a Trianon előtti időkben élő felmenői tetemes hagyatékkal bírtak, így százával jutottam hozzá dokumentumokhoz, frontokat megjárt ifjak és férfiak levelezéseihez, ereklyéihez. Egy idő után már szélesebb körben, közel és távol is tudták, nálam mindennek jó és becses helye van, így aztán egyre gyarapodott az anyag. 

A gyűjtemény egyre nagyobb helyet követelt, már-már kiszorítva Dezsőéket a családi házból; gyakorlatilag a família egy helytörténeti múzeumban élte mindennapjait. Minden falon fotográfiák, iratrendezőkkel zsúfolt polcok, zászlók. Minden szabad négyzetméteren iratszekrények, felcímkézett tárgyak. Külön helyet kaptak a még feldolgozatlan, helykereső anyagok, főként a közelmúltból. Még híres látogatók kiürült üdítős dobozai is becsben állva várják a „patinálódáshoz” szükséges időt. 

A család boldogan tűrte a múzeumi életet, az unokák pedig egészen kicsi koruktól megtanultak óvatosan szaladgálni a lakásban – fel ne boruljon, össze ne törjön valami régiség, fel ne dőljön valami ingatagnak tűnő holmi ott a sarokban. 

Múzeumként gondolt rá 

A rendezetlenség azonban pusztán látszólagos volt. A gyűjtő fejében már egy valódi múzeum szekciói körvonalazódtak a becses zsúfoltságban, mígnem az említett garázs-műhely épületben megvalósult az immár kényelmesen áttekinthető, bejárható, kutatható tárlat. 

– A világháborús szekciók őrzik a frontokról származó repeszdarabokat, lőszerhüvelyből, kövekből készült ereklyéket és azt a több ezer tételből álló levelezést is, amelyet a fronton szolgáló terehegyiek és az itthon maradottak írtak egymásnak – mutat az egyik „részleg” felé Laci bácsi. – Ezek nemcsak egyszerűen levelezések, hanem pontos leiratai mindannak, ami a fronton és ezzel egyidejűleg idehaza, a ház körül és a faluban történtek. Különleges szerencsének mondható, hogy nem egy esetben a katonáknak otthonról küldött levelek is hazajutottak – mondja a magyar és a helyi történelem sajátos, közös dokumentumairól a gyűjtő. 

Külön fejezet lett ’56 

Külön helyet kaptak az ’56 előtti és utáni események, a Kádár-kor mindennapjaihoz köthető dokumentumok, sajtótermékek, jellegzetes tárgyi emlékek. Önálló helyiség a néprajzi szekció, ahol ma már jórészt ismeretlen szerszámok, eszközök, besütővasak, földmíves-háztartásban használt alkalmatosságok sorakoznak szigorú logikai sorrendben. Egy századelős kovácsműhely külön sarokkal büszkélkedhet. 

– Akadnak sokkal régebbi darabok is – mutat az egyik tárolóra a gyűjtő. – Egyik hegyszomszédom pincét kezdett ásni a terehegyi hegyoldalban, amikor is egy régi pincelyukra lelt, ahol szép számú cserép- és üvegtörmeléket talált. Az egészet bezsákolta – földestől. Gondosan őrizte, majd amikor eladta a pincéjét, a zsáknyi „gyűjteményt” elhozta hozzám, nehogy elvesszék. Én meg óvatosan elkezdtem szortírozni a kisebb-nagyobb darabokat, mígnem észrevettem, hogy a halomból kiválogatható egy régi cserépedény minden darabja. Néhány éjszakai munkával sikerült is összeragasztanom és ez ma a gyűjtemény talán legbecsesebb tárgya. Kértem szakvéleményt is az üveg- és cseréphalmazról; eszerint 7. századi, honfoglalás-kori, illetve középkori eredetűek a leletek – mondja hangjában érezhető büszkeséggel házigazdánk. 

Már csoportosítani kellett 

Jól elkülönülő tárolók adnak helyet évszázados szőlőművelő eszközöknek, római típusú szőlőmetsző késeknek, réges régi metszőollóknak, bormérőknek, sőt! Kocsmakellékek, ősrégi sörösüvegek, krahedlik is mutatják magukat, re­gélnek a minden időkben népszerű szeszfogyasztásról. 
Külön falat kaptak az egyházi tárgyak, emlékek: itt jól megfér egymás mellett a katolikus és a református felekezet. 
Családi információs bázis 

A részlegek, szekciók, a katalogizálás módja immár készen áll, ám természetesen, a múzeum folyton bővül. Egyre többen tudják, hogy bármi régi holmira bukkannak pókhálós padlásokon, elhagyott pincékben, azoknak jó és becses helyük lesz Dezső Lászlónál. 

– A felmenőim – közülük tízen voltak bírók –, ahogy említettem, rengeteg dokumentumot megőriztek és az eltelt évtizedek alatt sikerült mindezt rendszereznem. Szóval, rengeteg immár a gyűjthető információ, egészen 1812-től. Ha jól emlékszem, öt vagy hat diplomamunka anyagához járultam hozzá… Jöttek diákok, nem is kevesen – meséli Laci bácsi. 
Dezső László életének szerves része a hit és a hazaszeretet. Ősei értékrendjéhez híven pedig – úgy tartja – nem csak dolga, de kötelessége is az, hogy megőrizze mindezek sok évszázados emlékeit, nem csak a jelennek, de az utánunk jövőknek is. 

Segítenek a leírások 

Veretesnek tűnő szavak, számok sorjáznak a tárlat dokumentumaiban, leveleiben. Választékosság, jólneveltség, tisztelet, udvariasság fedi még a szenvedélyes sorokat is. Ami számokat tudat, az alapos, ami állapotot, érzéseket, félelmet az pedig kifinomult szókinccsel, gondossággal, gyöngybetűkkel tudatja az utókort. 

Laci bácsi nemcsak gyűjti az emlékeket, hanem már-már tudományos alapossággal rendszerezi is azokat. De ebből is csak a szemlélő profitál, amikor – például – kézbe veheti ugyanazt a katonasapkát, amelyet a mellette függő több mint százesztendős fotográfián korabeli tulajdonosa visel. Ez a relikviapáros különösen becses a terehegyi „muzeológusnak”: a képen ugyanis nagybátyja, Kaszás János látható. Dezső Laci bácsi – már-már irigykedve – felidézi nekünk, hogy közeli felmenőjének egész élete a haza védelméről szólt. De hogy keresztényi emberségnek sem volt híján a família, arról apai nagyapjának hagyatéka árulkodik, egy apró, faragott tojástartó: egy néhai orosz hadifogoly keze munkája. A „muszka” Dezső nagypapának faragta háború idején azért, mert az emberségesen bánt velük. 

Havasi gyopár préselve 

A legbecsesebb múzeumi „tételek” sorában van néhány szál havasi gyopár is. A szerény virágok különlegessége, hogy több mint száz éve nem fog rajtuk az idő – egészen pontosan azóta, hogy bizonyos Váradi Lajos azt hazaküldte terehegyi komájának a katonai táborból. Sem a virág, sem a hozzá tartozó, fronton íródott levél nem beszéli el a történet szomorú végét, de megteszi helyettük Dezső László: Váradi Lajos már nem térhetett haza sosem, visszavonuláskor agyonlőtték a szerbek. 

S hogy mi lesz a gyűjteménnyel, melynek gondozását Dezső Laci bácsi élethivatásának tekinti? Nem tudni, csak azt, hogy a jelentősége tudományos szempontból is számottevő, hiszen a római cserépedényekkel kezdődő, és az újkori relikviákkal – így például a harkányi újságíró Gróf Battyhány-Strattman László boldoggá avatására szóló vatikáni sajtóigazolványával – „záródó” emlékrengeteg minden mesélő darabja regényt, de legalábbis tudományos feldolgozást érdemelne. 
Laci bácsi reméli: egyszer majd „valakik” elvégzik ezt a munkát is.