Szirtes Béla utolsó üzenete: „Ilyen a bányász élete”

Így kezdődik a Bányász-himnusz, s tudja ezt mindenki, aki akár csak pár napot is eltöltött a vájvégen.

De milyen a mecseki szénbányász élete? Nos, arra Szirtes (Kos) Béla új könyve ad választ Bányászélet – Egy pécsi bányászdinasztia a 19–21. században címmel. A szerző a könyv megjelenését már nem élhette meg, tavaly év végén, pár héttel a kiadás előtt távozott közülünk 92 évesen. Viszont életének szinte minden pillanata kötötte, nyugdíjasként pedig a mecseki bányászatban páratlan módon, harminc éven át munkálkodott a bánya ipartörténeti emlékeinek megőrzésében, nyilvánossá tételében. 

A könyvből kiderül, hogy miként jut el egy bányászcsalád a szlovén Krajnából Pécsre, 3 vájárt 7 technikust és 4 mérnököt adva másfél évszázad alatt az itt zajló széntermelésnek. Hogy milyen volt a Rücker-aknán felcseperedni, kézihajtánnyal Szent István-aknára munkába menni. Megtudhatjuk, miként zajlott a termelés egy évszázaddal ezelőtt, hogy nőttek ki a földből sorra a bányászkolóniák. Mit jelentett végighaladni a ranglétrán a csilléstől a legmagasabb pozíciókig.

Megismerhetjük olyan régen bezárt bányaüzemek életét, mint ami Szabolcsfaluban működött, vagy betekinthetünk a Tröszt irányításába. Szirtes Béla 1992-től 2022-es haláláig nyugdíjas volt, de ez a harminc év arról szólt, hogy több könyvet és publikációt írt a mecseki szénbányászat történetéről, és 2001-ben megalapította a Pécsi Bányásztörténeti Alapítványt. Ez az alapítvány pedig bányász-ipartörténeti értékekből (táblák, emlékkövek, toronyzenék) hozott létre emlékhálózatot. A kezdeményezésükre született meg az Ágoston téri „bányaudvar”, ahol a Központi Szén- és Uránbányászati Emlékmű áll, s márványtáblák idézik meg a Mecsekben kihajtott aknák műszaki paramétereit, továbbá tisztelegnek a bányamunka áldozatai előtt.

Múlt századi társadalmi kórképet is vázol a kötet, megtudhatjuk belőle, hogy kik voltak a gránerek, mit jelent a sahta vagy a holcplác. No meg, hogy merre keressük Pécsett a Béka várost (Frosch-Colonie).