Egy estére minden fekete lesz

A Depeche Mode tagjai talán még most sem értik, hogy Magyarországon miért pont ők lettek egy korosztály félistenei: a szintetizátor-popzenéből kihozták a maximumot, a szövegek billegnek a beborulós önsajnálat és a középgiccses szerelem tematikája között, a megjelenés olyan nyolcvanas évekbeli, kis játék a nemi szerepekkel, vadul alányírt hajak, feszes nadrágok, mosolytalan tekintetek. 

És mégis a helyén volt minden: talán, mert akkor pont ez kellett. Nekünk. Akiknek akkor már nem mondott senki semmit – sem a Neoton Família, sem a Kontroll Csoport. Öregek voltunk a szüleink zenéjéhez, de fiatalok a lázadozáshoz. Egy Depeche Mode-os nem vehet fel piros nyakkendőt, megmutatjuk nekik, mondta a padtársam, és nekivágtunk az akadályversenynek, elszántan, világot megvetve. És észre sem vettük, hogy már nincs kinek megmutatni, mert a világ egy álmos délutánon elszáguldott felettünk. Nekünk ennyi jutott a lázadásból. Ez egy ilyen időszak volt – és nekünk sosem ér véget igazán.

A Platon Karataev ezt idézi most meg – no, nem egyértelműen, dallamról dallamra, sokkal inkább csak hangulatokban. A múlt idő ízekben, mondhatnánk így is, de nem mondjuk: inkább arra biztatunk mindenkit, hogy tapasztalja meg ezt személyesen, június harmincadikán, Orfűn, a Fishing on Orfű fesztiválon.