A film ereje egyszerre rejlik a brutális küzdelmekben és a várakozás csendjeiben

A Netflix égisze alatt megszületett film igen nagy visszhangot kapott, hiszen a német Erich Maria Remarque azonos című regényét most először adaptálták honfitársai, és Németország ezzel nevezett a 2023-as Oscar-díjra is, ahonnan több elismerést el is hozott. Nyertesként került ki az alkotás a legjobb idegen nyelvű film, a legjobb eredeti filmzene, a legjobb operatőr és a legjobb látványtervezés kategóriában is.  

Azt már előre le kell szögezni, hogy ez a film ezerszer jobban ütött volna, hogyha nagyvászonra kerül. A kanapéról nézve nem érvényesülnek a hangos robbanások vagy éppen a szívet és a lelket összeszorító csendek. 

Ez a harmadik adaptáció, ami született a nagysikerű háború ellenes könyvből, és elődeihez hasonlóan ez a feldolgozás is elég szabadon kezelte az abban leírtak, hiszen a könyv egy naplószerű beszámoló a háború borzalmairól, amelyet a szerző maga is megjárt. Talán erős megfogalmazás, de a Netflix számára mindig olyan sztori kell, ami viszi magával az embert, kell a cselekmény, ami nem csapong, hanem lineárisan halad előre, amelyet olykor-olykor megszakít egy más közegben játszó jelenet, e film esetében például a Daniel Brühl nevével fémjelzett, az 1918 novemberében a compiegne-i erdőben megvalósuló fegyverszünet. A készítők kontrasztot állítottak a háború mocska és díszes vagonban zajló fényűzés között. Míg előbbi esetében azt látjuk, hogy odakint élet-halál harcot vívnak a fiatal katonák, ételt lopnak, koszos vizet isznak, addig az utóbbi esetben a legnagyobb problémát az okozza, hogy a croissan nem friss. Hatásosak ezek a jelenetek, főleg, hogyha tudatában vagyunk annak, hogy 17 millióan estek el az I. világháború alatt, úgyhogy igazából csak pár száz métert haladt előre a front.  

A film ívét Paul Bäumer és barátainak története adja, akik fiatalként vonulnak be a seregbe, hogy reményeik szerint dicsőséges győzelmet harcoljanak ki hazájuk számára. Azonban nagyon hamar rá kell jönniük, hogy egyáltalán nem az zajlik odakint, amit otthonuk kényelméből hittek. Sár, mocsok, rothadó hullák, golyózápor, leszakadó végtagok várnak rájuk, és csak reménykednek, hogy megússzák élve és hazatérhetnek. 

A néző elhűlve nézi, ahogy ezek az alig tizennyolcévesek milyen lelkesedéssel vonulnak hadba, miközben minket a Nyugaton a helyzet változatlan egy erős, elborzasztó kezdéssel – még, ha tisztában is voltunk vele – világosít fel, hogy a fiúk sorsa nem lesz olyan szép és dicső, mint ahogyan azt ők elképzelik.  

Abban rejlik az alkotás legnagyobb ereje, hogy brutális módon mutatja be a lövészárkokban zajló küzdelmeket, ami a végére már nem is a politikáról szól. Azt látjuk, hogy az árkokban folyó megálló öldöklésben a konfliktus már önmagát gerjeszti tovább. És ekkor válik fájdalmassá azt látni, ahogy a film hősei sorra hullanak el, a hősi halál képe pedig szépen szertefoszlik. A hősöket vágóhídra küldött fiataloknak látjuk, akiket megmérgez az őket körülvevő iszonyat. 

Erős atmoszférája van a harcoknak, de mégis a várakozás jelenetei azok, amelyeknek nyomasztó hangulata a hozzá komponált tökéletes zenével, rányomja bélyegét a néző lelkére is és ez a film végéig velünk is marad s talán még utána is.