A világ legjobb zenekara koncertezett a Kodály Központban

Az mondjuk alap, hogy a Mesterbérlet koncertjeire a régió zenebarátai nagyon kiöltöznek. Ez a komolyzenei sorozat ugyanis szó szerint a nagyközönségnek szól, döntően hazai világsztárokkal, időnként nemzetközi hírességekkel, de az fix, hogy a műsort mindig népszerű, dallamos klasszikus darabokból állítják össze és ez a csomag annak is kívánatos, aki amúgy nem kifejezetten komolyzene rajongó. A Filharmónia Magyarország szervezte e heti bérletes előadás azonban egészen szokatlan és megsüvegelendő újdonságokkal jelentkezett.

A múlt esztendő végén a világ legjobb zenekarának választották a Budapesti Fesztiválzenekart (mint ahogy arról már hírt adtunk), és a sorozatnak ebben az évadban is ők a legvonzóbb fellépői. Ami a régi volt: ezúttal is prológussal indult a koncert. Ez egy beszélgetős előműsor, ahol az elhangzó darabok születési körülményeiről, érdekességeiről tartanak ismertetőt.

Mindemellett Takács-Nagy Gáborról, az együttes karmesteréről tudni kell, hogy hoppmester is egyben, mert a hangversenyek során további izgalmas szöveges adalékokkal címkézi fel a műveket. Így indult ez kedden is, Mozart D-Dúr divertimentójánál, egy könnyed 18. századi zeneműnél, amelyet a kor szellemének megfelelően alig húsz fős zenekar adott elő, és a karmester azzal indította a játékot, hogy Olaszországban a zenekari tagok Bon Divertimentó! köszöntéssel üdvözlik egymást hangverseny előtt, mert a divertimentó jelentése: játékos, szórakoztató.

Az ember persze rögtön kereste az illesztőpontokat, hogy mitől ez a zenekar a világ legjobbja napjainkban. Nos, nem vagyok szakember, inkább csak évtizedek óta sokat járok komolyzenei koncertekre, s nekem most az tűnt fel, hogy hihetetlenül együtt játszott a csapat, de ez nemcsak a kisebb mérete miatt tűnt fel. Lüktetett, dinamikus volt, a csengő barokk melódiákat a hol csendesebb, hol erőteljes játék szinte bevéste az emlékezetünkbe.

Ami viszont újdonság, az két versenymű a 19. századból, mert a lengyel Wieniawski és a német Spohr neve még a vájtfülü zenebarátoknak is ismeretlenül csengett. Ugyanakkor a két profi hegedűművész, a két zeneszerző kora híres szólistái közé tartozott és ragyogóan használta ki hangszere lehetőségeit, így melódikus élvezetes kompozíciókat hallhattunk. A lengyel mű ráadásul magyaros, cigányos népzenei hegedűfutamokra épült és a szólista, az erdélyi származású Kádár István a ráadásban két társával öt számból álló Sajó melléki népzenét is hozzátett a műsorhoz.

Az sem szokványos, hogy versenyművel indult a hangverseny második fele is. Ekkor két hölgy, az ugyancsak erdélyi származású Gál-Tamási Mária hegedűművész és Liptai Gabriella gordonkaművész kettősversenyszerűen szólózott. Itt a ráadás egy kis kamaradarab volt, majd az estet Haydn 75. szimfóniájával zárta a már duplájára, negyven fősre növekedett Budapesti Fesztiválzenekar. A játékuk ebben a méretben is tökéletesen tiszta, egybecsengő volt. Itt is jött egy ráadás, Mozart Jupiter szimfóniájának harmadik tétele, szóval a közönség két és félórás koncertet kapott, két versenyművel, két szimfóniával, népzenei blokkal, kamradarabbal.

Az pedig hab a tortán, hogy nem volt sehol az estnek unalmas, a gondolatokat kalandozni hagyó része. Rásegített erre Takács-Nagy Gábor vezénylése is, mert olykor táncra is perdült és a zene minden rezdülését lekövette mozdulataival. Összességében annyira élvezte a zenét, hogy az átragadt a hallgatóságra is.