A múltba révedést teszik brutálissá a gyilkosságok

Forduljunk elsőként a hivatalos ismertetőhöz. Eszerint a ​várost átszelő folyóból holtan húznak ki egy fiatal nőt. Néhány hónappal korábban egy sérülékeny tinédzser lány végezte ugyanott, ugyanígy. Előttük évszázadokon át asszonyok és lányok hosszú sora lelte halálát a sötét vízben, így a két friss tragédia régen eltemetett titkokat bolygat meg – és hoz felszínre. Az utolsó áldozat árván maradt, tizenöt éves lányának szembe kell néznie azzal, hogy félelmetes nagynénje lett a gondviselője, aki most kényszeredetten tér vissza oda, ahonnan annak idején elmenekült, és ahová szíve szerint soha nem tette volna be újra a lábát. A folyóparti ház eresztékei éjjelente hangosabban nyikorognak, a fal tövében susogó víz kísérteties neszekkel tölti meg az egyébként zavartalan csendet.

Mivel A lány a vonaton már régen megjelent, talán nem baj, ha elmondjuk: annál a könyvnél azért sokan érezték úgy, hogy nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A sztori feszes volt, egészen a könyv utolsó negyedéig – akkor azonban kicsit leült, sőt, a nagy csattanó sem ütött igazán. Úgy fest, az írónő tanult a hibákból, vagy legalábbis meghallotta a kritikákat, és összerántotta az írást – de annyira, hogy igazából letenni sem lehet a könyvet. Sorra jönnek a kisebb-nagyobb fordulatok, amelyek nem engedik, hogy lazítsunk, s ennek köszönhetően úgy érünk a végére, hogy szinte észre sem vesszük, hogyan pörgött le ez a néhány óra. 

Ennél többet pedig el sem érhet egy jó könyv.

Paula Hawkins: A víz mélyén

21. század kiadó, 2017