Wakabayashi Noémi öt éve él Pécsett és textilművésznek tanul

– Örülök, hogy magyarul tudunk beszélni, a japán szókincsem ugyanis eléggé szegényes…

– Igazából most már jól megy a magyar, de azért nem volt ez mindig így. 1994-ben születtem Japánban, Naganóban. Édesapám japán, édesanyám magyar, otthon mindkét nyelvet használtuk. Amikor kicsi voltam, anyu sokat beszélt hozzám magyarul, kérdezgetett mindenfélét, értettem is, amit mond, de mindig japánul válaszoltam. Öt éve jöttem Magyarországra, Pécsre. Azért ide, mert a Művészeti Szakközépiskolában szerettem volna tanulni – a szüleim ugyanis itt tanítottak.

– Voltak nyelvi problémái?

– Persze. Pedig készültem: még a tanévkezdés előtt elmentem egy intenzív nyelvtanfolyamra. Jó is volt, de igazából az volt a mélyvíz, amikor elkezdődött a suli, én meg beköltöztem a koleszba. Akkortól rá voltam kényszerítve, hogy magyarul beszéljek, ömlött rám a rengeteg magyar mondat, különösebben senki sem lassított le azért, hogy megvárja, míg megértek minden szót. De így volt jó, mert gyorsan tanulhattam.

– A japán iskolarendszerről vannak homályos ismereteink…

– Mind igaz. Óriási a fegyelem, mind egyenruhában járunk, ugyanolyan a cipőnk, sőt, a masni is a ruhán. Ezek után persze nagy élmény volt a művészetibe járni, ahol tényleg nincs két ugyanolyan kinézetű diák.

– Azért sokan kiszúrták önt az elején?

– Persze. Láttam, hogy kicsit furcsán néznek rám. Aztán amikor megkérdezték a nevem, én meg elárultam, akkor még furcsábban. Ráadásul nyilván a japán neveltetésem miatt én alapvetően egy visszahúzódó, zárkózott lány voltam, erősen törekedtem is arra, hogy ne tűnjek ki a többiek közül. De hát csak kitűntem: még ha nem is vagyok tipikus japán kinézetű, azért a szemem alapján sokan kiszúrnak maguknak.

– Volt ebből valaha problémája?

– Soha. Tényleg. Senki sem éreztette velem, hogy idegen lennék, vagy hogy nem vagyok idevaló. Az emberek kedvesek, nyitottak, s ez nekem nagyon tetszik. Pécs ebből a szempontból emlékeztet a szülővárosomra: Nagano ugyan lényegesen nagyobb, de hangulatilag mégis ilyen: nyugodt, békés, kisvárosi.

– Azért hiányzik Japán?

– Persze. Több szinten is. Az a hazám, még akkor is, ha édesanyám magyar, én itt élek, és azt hiszem, a későbbiekben is itt fogok. Azt gondolom ugyanis, hogy annak a munkának, amit én csinálok, sokkal nagyobb jövője van itt, Európában, mint odahaza. De visszatérve a hazámra: ha magyar labdarúgó-válogatott a japánnal játszana, egyértelműen az utóbbinak szurkolnék. Mondjuk jobban belegondolva vízilabdában már nem biztos, hogy így lenne...

– A szusi hiányzik?

– Igen, az is. De érdekes módon például a japán kultúrától eltávolodtam. A magyar, vagyis inkább úgy mondom, a nem-japán filmek, zenék ma már közelebb állnak hozzám, azok hatnak rám. Lehet, persze, hogy a későbbiekben ez változik, de most így érzem. És nem csak érzem, hanem látom is: textiles vagyok a művészetiben, de a munkáimon nem jelennek meg egyértelműen japán vagy éppen ázsiai motívumok: aki látja azokat, meg nem mondaná, hogy egy japán lány készítette. Nyáron voltam Tokióban öt napot, az első nap nagy élmény volt, de aztán egyre jobban idegesített a tömeg, a meleg. Elfáradtam. És akkor éreztem, hogy mennyire hiányzik nekem Pécs.

Tetoválásoknál nagyon jól jön a segítsége

Hogy Japán felkapott-e vagy sem manapság Magyarországon, arra nehéz következtetni. Wakabayashi Noémi mindenesetre egy új szempontból közelít a kérdéshez.

– Amikor kicsi voltam, otthon sok rajzfilmet néztem. Érdekes volt megtapasztalni, hogy itt, Magyarországon is ismernek ezek közül néhányat, így például Hayao Miyazaki munkáit. Azt gondolom, hogy ezek roppant aranyos filmek, úgyhogy én nagyon örülök annak, hogy a magyar gyerekek is megismerkednek velük.

Ahogy cikkünkben is írtuk, a fiatal lány az általános iskolát még Japánban végezte el. Ezek után adja magát a kérdés: mi a helyzet az írással? Mennek még a japán jelek?

– Mennek, de őszintén szólva nem igazán gyakorlom, holott kellene, hogy ne felejtsek. És egyébként van, ami szinten tart: sokan kérik tőlem, hogy írjak le egy-egy szót nekik, hogy aztán azt tetováltassák magukra. S mielőtt megkérdi: igen, azt a szót írom le nekik, amit kérnek, szóval senkinek a karján nincsen a „Bátorság” helyett az, hogy „akciós csirkefarhát”.