Legyen rend a csilleparkban is

Több évtizedig voltam a bányamentő csapatnak a tagja – szomorú látványt nyújt számomra, hogy milyen elhanyagolt állapotban van a Pécs-Meszesen az általunk csilleparknak nevezett téren a Bányamentő szobor. A körülötte nagyra nőtt fák földig érő lombkoronája nagyon jó búvóhelyet jelent hajléktalanoknak és szipósoknak. A park közepétől kissé távolabb lévő fa köré telepített padra jobb ízlésű ember – előbbi okból kifolyólag – nem szívesen ül le. A Bányavagyon Hasznosító tulajdonában lévő, és a helybéli söröző tulajdonosának kölcsönadott csillesor eredetileg virágokkal volt beültetve. Ma túlburjánzik benne a gaz. Szerencsére a szobor sértetlenül áll a felavatása óta, mert a mellette lévő bányamentő házban lakók „vigyázó” szeme nem engedi, hogy bántódás érje.

A Bányamentő szobor felállításának gondolata a Bányásztörténeti Alapítványnak jutott eszébe, de a megvalósítása már a Bányászemlékekért Egyesület nevéhez fűződik, mégpedig minimális költség- ráfordítással. Az ismeretlen művész által elkészített mellszobor sokáig ott állt a Bányavagyon Hasznosító udvarában. Majd egy jelképes összegért sikerült az egyesületnek megszerezni.

Az alap kiásását, némi rásegítéssel, az egyesület titkára végezte, és szerzett hozzá betont a közelben épülő lakópark tulajdonosától. A felavatását nagy tömeg jelenlétében az akkori polgármester, Tasnádi Péter végezte. Beszédet mondott még az alapítvány egyik kurátora és az egyesület vezetőségének tagja. Ezt követően minden évben bányásznapon a szobornál a város és különféle társadalmi szervek elhelyezték a kegyelet koszorúit, a díszőrséget álló, egyre fogyó létszámú, egyenruhás bányamentő jelenlétében. Ez az utóbbi időben már elmaradt. Pedig ha valakik megérdemelnék, hogy megemlékezzenek róluk, akkor azok a bányamentők. A saját életük kockáztatásával igyekeztek omlásnál és egyéb más balesetnél dolgozó társaik kimentésében részt venni. Ha ez nem járt sikerrel, az nem rajtuk múlott. Több halálos bányamentő áldozata is volt ezeknek a mentési akcióknak. Ezek közül a legismertebb Stánek Gyula, akinek pár évvel később a fia maradt ott egy omlásban. A sorból ne hagyjuk ki Garai Józsefet, aki huszonegy ember életét mentette meg, és a legutóbbit, amikor, nyugdíjasként négy embert mentett ki, akikről már a bányavezetés lemondott. Ezért a teljesítményéért Kossuth-díjat is kapott. (Javaslom a város vezetésének, hogy a ház falára, ahol élt, lehetne egy emléktáblát helyezni.)

Én több évtizedig voltam egy jól összeszokott csapat tagja, több mentésben vettem részt. Társaim jó része már nem él. Én is csak bottal tudok pár lépést megtenni. Kis unokámmal minden nap – még télen is – nyitott ablak mellett hallgatjuk a Gandhi Gimnázium tetején naponta kétszer megszólaló, a bányászmúltat dicsőítő toronyzenét. Amíg járni tudtam, rendszeresen kisétáltam unokámmal a pécsbányai temetőbe és a „siratófalnál” a bányában, baleset közben elhunyt bajtársaimért imát mondtunk.

(Szabó József, volt aknász és bányamentő)