Pécsiek is emlékeznek 1956-ra – írja szemtanú olvasónk

Már tíz évvel voltunk túl a második világháborún és az életszínvonal nem, hogy emelkedett volna, inkább egyre romlott. Elsősorban nem csak a hatalmas jóvátételnek volt köszönhető, amit ki kellett fizetni a szomszédos országoknak – Jugoszláviának, Csehszlovákiának és a Szovjetuniónak –, hanem a gazdaságban folyó állandó kísérletezéseknek. Az erőszakos téeszesítésnek, a gyárak, üzemek élére kinevezett – szakértelemmel nem rendelkező – munkásigazgatóknak stb. (Az is nagy hiba volt, hogy nem fogadtuk el a győztes országok által felkínált „Marshall segélyt, amely Németországot nagymértékben segítette a háborús károk helyreállításában.) Jött Sztálin halála és a SZKP XX. Kongresszusa, Sztálin nimbuszának lerombolása.

Az 1956-os év vége felé eljutott oda az ország lakossága, hogy úgy érezte: itt az idő a béklyók lerázására. Október 23-i budapesti eseményekről csak a Szabad Európa rádióból értesültünk, majd az azt követő napokban a szénbánya vállalat István-aknai üzemében, a Budapestről érkezett egyetemistáktól. Számunkra nem volt meglepő, mert a bányászok már hetek óta emlegették, hogy be kell szüntetni a munkát, mert munkájuknak közvetlen hasznát nem látták sem anyagiakban, sem másképpen. Az egyetemisták elmondása szerint a budapesti gyárak dolgozói az üzemek irányítását magukhoz vették és sorban alakultak meg a munkástanácsok országszerte. Így István-aknán is. Ez a gondolat nem talált süket fülekre, azonnal megalakultak a munkástanácsok a bányavállalat üzemeiben. Az István-aknai munkástanácsba a munkatársaim engem is beválasztottak. A követő napok eseményei már egy más történet.

T. F.