A főváros éhezett, a falvak adakoztak - így emlékezik olvasónk

Az 1956-os Forradalom és Szabadságharc évfordulója alkalmából az elmúlt években számos újságcikk, visszaemlékezés jelent meg a DN hasábjain. Az írások többnyire a határozott, nemritkán fegyveres ellenállásról szóltak. Én kevéssé drámai eseményeket tudok felidézni:

Közép-paraszti családunk falun élt.  Az ötvenes évek politikája minket is megérintett. A földterület nagysága, a kulákká minősítés elkerülése érdekében nagyszüleimtől elköltözve külön gazdálkodtunk. Nagyapám és apám is  "Ezüstkalászos Gazda" minősítés birtokában szerzett tekintélyt a községben. 

Hatéves koromból több dologra is emlékszem. A Szabad Európa Rádió állandó hallgatása és a bizonytalan jövő találgatása volt napirenden. Emlékszem Nagy Imre miniszterelnök rádióban elhangzott felhívására is, hogy a falvakból küldjenek élelmet az éhező fővárosiaknak. 

Nem felejthető 1956. október végén otthon a nagy sírás-rívás, amikor a harminc éves apám bejelentette, hogy vállalta az "Ideiglenes S...-i Nemzeti Tanács" megbízását, mely szerint Budapestre fog vezényelni egy élelmiszer szállítmányt. (Apám megbízólevelét máig őrzöm.) 

A felhívás hatására falunk adománya három TEFU teherautót töltött meg. Apám és még két vállalkozószellemű társa ült a sofőrök mellett a fellobogózott Csepelekben. Érd határában részeg fegyveresek állították meg őket. ÁVÓsokat és pálinkát kerestek - eredménytelenül. A kutatás során a rakomány egy részét ledobálták. A sáros úton gurultak a nagy parasztkenyerek és a kiömlött burgonya, porzott a liszt és törtek a dunsztos üvegek. Az egyik járműre felkapaszkodva apámék elmenekültek, két teherautó és vezetőik ottmaradtak. További sorsuk ismeretlen. Budapesten, a Széna téren álltak meg tájékozódni, hogy mi tévők legyenek? Az élelmiszer hallatán az ott csoportosulók pillanatok alatt szétkapkodták a rakományt. 

Egy parancsnok-féle felszólította őket, hogy a visszaúton 8-10 fiatal nemzetőrt és egy csomó fegyvert szállítsanak Sztálinvárosba. A fiúk, a fegyvereket hátrahagyva, útközben elfogytak. Nem kellett Sztálinvárosba menni. 

Hazaérve a géppisztolyokat, gránátokat átadták az egyetlen rendőrnek. Csak az őrsparancsnok maradt, a beosztottak elszéledtek. Később a parancsnok kérésére, oldalkocsis motoron fagyoskodva, fegyveres járőrszolgálatot láttak el. Őrizték a TSZ-vagyont, amit azok akartak széthordani, akik oda semmit nem vittek be.

Néhányan beszédet mondtak a háborús emlékműnél, az iskolaigazgató nyugalomra intette az embereket. Bántódása senkinek  nem esett.  

Valamikor november közepén érkeztek a faluba az oroszok. Egy páncélautó, mögötte egy ponyvás teherautó katonákkal. A templom előtt kicsit időztek, majd egy helybéli javaslatára a szeszfőzdéhez mentek, annak ajtaját berúgva ott semmi nem találtak, elmentek.

Epilógus: pár hónap múlva az iskolaigazgatót leváltották, áthelyezték és a faluból kitiltották. A rendőrparancsnokot hadbíróság elé állították, mivel az ellenforradalmárok uszályába keveredtek. A nemzeti bizottság elnökét családostul internálták. A segélyszállítmány kísérőit, mint ellenforradalmárokat még sokáig zaklatták, Szibériával fenyegették. 

Apám a mecseki szénbányában talált menedékre, a család utána költözött. 

Navigátor