Sokan szeretnek újra hinni a varázslatban

Óvodai programokra gyakran hívtak bűvészeket, és nem mondanám, hogy odáig voltam értük. De lehet, csak azért, mert nem a legprofibbak jöttek. Egy trükkre emlékszem, amit mindig bevetettek: a fül mögül elővarázsolt aprópénz. Nem igazán tetszett, és amikor már jobban megértettem a köröttem lévő dolgokat, akkor feltettem magamnak a kérdést: „Ha mindenki füle mögül képesek pénzt varázsolni, akkor nekik nem kéne már felhagyni a hivatásukkal?”

Aztán egyik alkalommal, amikor még otthon éltem, az egyik csatornán belefutottam egy bűvész műsorába, ami a képernyő elé ragasztott. Olyan mutatványokat, illúziókat mutatott, amelyeket egyáltalán nem értettem. És a felvételeken, az arcokon látszó meghökkenés is őszinte volt, így egy kicsit újra elkezdtem hinni a varázslatban. Nem akartam megérteni a technikákat, csak nézni akartam és ámuldozni. Műsorról műsorra alaposan átvertek, de nem érdekelt.

Előszeretettel nyitok meg az érzékszerveinket becsapó képeket, feladványokat az interneten, amilyenekkel itt Pécsen is találkozhatunk az Illúzió Múzeuma – utazótárlat keretében.

Szeretem azt a kifejezést, hogy optikai csalódás. A csalódás alapvetően egy negatív szó, de ebben az esetben egyfajta öröm is jár vele, mert ez egyben varázslat is. És ha már varázslat, akkor azt hiszem, az a legjobb, amit tehetünk, ha egy illúzióba futunk, hogy higgyük – még akkor is, ha van rá magyarázat –, hogy ez varázslat, mert arra mindig is szükségünk lesz az életben.