Aknai Tamás emlékei Kismányoky Károlyról

1994. szeptemberében meghívtam a Pécs Város Napján rendezett kiállításunkra a Pécsi Galériába, aminek a hagyományok szerint az lett a címe, hogy Válogatta Aknai Tamás. Itt Kismányoky azokkal a munkákkal szerepelt, melyek a Pécsi Műhely-periódusban születtek. Festményeit percenként megnézhetem. Együtt élhetek velük. Közös munkáink közben tőle kaptam mindegyiket. Itt van mellettem a könyvtárszobában egy 1966-os festmény, egy Kerék. A magyar avantgárd hőskorát ironikusan idéző, önmagába visszaforduló szalag és ívébe zárva furcsa térképzetet keltő négyzetes osztások. Unokáim szobájának a falán két másik kép 1980-ból, egymáshoz illesztve: nagy, és egyenként rendkívül különnemű gesztusok. A széles ecsetet tartó csukló különböző kilengéseinek eredményeként létrejövő világmodell. Föld és Tenger. És most, január 11-én, 16:40-kor olvasom a 16 óra 9 perckor közzétett hírt: meghalt Kismányoky Károly. Furcsa, szerénytelen érzés fog el. Az emlékek megragadásának kényszerét érezve – akaratunkon kívül is – valamiféle kisajátítást végez az ember, majdnem, mintha valami illetlent tenne, amikor – ha csöppnyi időre is, – de mintha ő akarná egyedül a markában tartani és onnan aztán szétszórni a bánat, a gyász hirtelen támadt hangulatában mindazt, ami ebben a keserűen tartós pillanatban csak összegyűlik benne.

Eseményekben, a munkásságára irányuló figyelemben gazdag esztendő volt 2017. Hosszú idő után képzőművészként pillanthattuk meg újra őt, miközben már a nyolcvanas években messze elemelkedett a hagyományos értelemben vett képzőművészet gyakorlati pályáitól és közelített az új virtuális médiumok felkínálta (megkövetelte?) szólás – és cselekvési formák felé. A művészmesterség intellektuális és filozófiai természetű zónáiban éppoly kíváncsisággal, de tétovázás nélkül fürkészte a helyét, mint a kreatív és anyagközéppontú válaszutak előtt, kollegiális kapcsolatokat fenntartó és kereső polgári mivolta tapintattal őrizte, – és ha lehetett – mutatta fel értéktudatának újabb és újabb bizonyítékait. Kapcsolata nemcsak a Martyn Ferenc – Lantos Ferenc korú – formátumú alkotókkal, de a „mozgás és haladás” képzeteit megtestesítő fiatalokkal is aktív volt, tényleges együttműködésben élt színészekkel és táncosokkal, népművelőkkel és rádiós- televíziós és filmes szakemberekkel. Személyén keresztül azonnal eljuthattunk Koltai Róberthez, Hevesi Andráshoz, Swiekiewicz Róberthez, Bocz Gyulához, Dombay Győzőhöz, Samu Gézához. De ott volt azok között is, akik éjszaka a Nádor Kávéházból siettek a Zsolnay Múzeum padlásterének kigyulladása után menteni a múzeumi raktárakat. A Pécsi Műhely tagjainak pályaképét bemutató nagy kiállítások (Budapest, Pécs, Szombathely) mellett Szempontok címmel 2017 februárjában önálló kiállítása is nyílt a budapesti acb galériában. Megkerülhetetlen a kérdés: miért volt olyan jó, olyan mérvadó Kismányoky Károly, akit utóbb már, mint afféle garabonciást láttunk tetszőleges alkalmakkor, tetszőleges helyszíneken? Mindenhol. Megjelent, fényképezett, váltott néhány szót és ment tovább. Mindig, folyamatosan ment tovább. Valahová, valamiért. Mindig dolga volt. Nem volt tudható, hogy az „élet” vége volt már, de utolsó pillanatáig mintha a hátrányiból konstruálta volna meg az erényeit. Az izoláltságból, az eredeti gondolkodású pályatársakkal megvalósítható kapcsolatból, a viszonylagos időbőségből, ami az élet valóban egyszerűbb, szertartás-mentesebb, még konfliktusaiban is emberibb, ha tetszik, vidékiesebb mozzanataiból állt össze. Talán itt gyökerezett az a tartós optimizmus is, ami a rá váró temérdek felfedeznivaló tudatosításából éppúgy következett, mint a művészetek iránti érzék mindennapos bevethetőségének lehetőségéből. A hetvenes évek elején már új metaforákat talált önmaga megértetésére, ezen keresztül egy új típusú vizuális kultúra elfogadtatására. Látta, hogy vannak utak. Amelyeket – ha vannak – „végig kell járni„. Lantos Ferenc írta ezt így egy zománcképének a sarkára. Kismányoky még a TV stúdió vezetőjeként, filmes- és fotódokumentációk létrehozójaként is úgy találta, hogy egy nagy kiterjedésű grafikán dolgozik, amiben ugyanazok a törvények uralkodnak, mint egy papírlap művészi „felöltöztetése” közben. Költői átírásban ez a végkifejlet nemcsak egy művészcsoportot jellemzett úgy, mint ami a serdülőkor révedéseiből felébredve a „valóság” és tényleges, mai gondjaink visszfényeit kívánja megcsillantani, hanem önmagára vonatkoztatva is programot fogalmazott meg. Kismányoky alkotó indulatait az utóbbi három évtizedben intézményteremtésbe, szervezőmunkába és elképesztő intenzitású adatrögzítésbe fojtotta, miközben megbízásra és anélkül is néhány nagyszerű, film-, és művészettörténeti értékű dokumentumot készített. Lényének, személyiségének vonzó emlékét eredeti és lényegi problémákat felvető műalkotások tartják fenn, melyek – alkotójuk természetének megfelelően – többnyire rejtőzködnek, ha azonban valamely okból megmutatkozásuk szükségesnek látszik, előkerülnek és ma is zavarba ejtenek… Az 1971-es tájkísérletek idején írta: „A jelenlegi időszakra jellemző egy kis kifáradás. Valahogy úgy vagyunk mindannyian, hogy az elkövetkező dolgok előérzetével nem merünk belevágni a cselekvésbe... Ismerem a legújabb eredményeket, tudom, hogy mit kellene csinálnom, hogy korszerűt produkáljak, de olyan igényem van, hogy többet tegyek bele a munkába, mint amivel a mai értékek alapján meg kellene elégedni. Az is lehet, hogy ez régimódi gondolkodás, de valahogy az egész mai modernizmust kevésnek látom, miközben érzem, hogy itt van az út, amelyen keresztül más területekre is el lehetne jutni. Most, kezdem jobban látni az egymásba alakulás, a segítés az összefonódó eszmerendszerek fontosságát.” Nem orákulum volt, hanem nagyszerű ember. Jó művész. Nagyon jó emlékezni rá.

Aknai Tamás művészettörténész