Megint élvezetes poéngyár lett a Pécsi Nemzeti és a Nyári Színház közös munkájából

Bizony lehet. Annál inkább, hogy ezt a művet Ray Conney (aki amúgy Angliában neves színész) eredetileg színpadra írta, és a filmváltozat csak ebből született. A Pécsi Nemzeti és a Pécsi Nyári Színház pedig már többször bebizonyította, hogy egy könnyed vígjátékot meg lehet olyan igényesen csinálni, hogy az ne csak egy habkönnyű nyáresti szórakozás legyen, hanem a kőszínházban is taroljon hónapokon át.

S bár ez az előadás lassan indul, de egyre inkább belelendülnek a poéngyártásba és a sikerfilmnél is jobban élvezhetők a jelenetei. Mert itt jobban nyomon követhető a karakterek kibontakozása, átütőbbek a helyzetkomikumok, kacagtatóbb a hazugságláncolat, amely öngeneráló füllentésekbe és annak igazolásába hajtja a minisztert és társait.

Mondjuk a Pécsi Nyári Színház színpadképét a díszlettel együtt nyugodtan állandósítani lehetne, mert tíz itt játszott darabból hét körülbelül ugyanígy néz ki: a körbefutó szobabelsőn nyílik néhány ajtó, meg egy ablak. Ám most a nyílászáróknak kiemelt szerep jut, amit technikailag sem volt könnyű így kivitelezni. A szereposztás pedig telitalálat korban, kinézetben, játékban.

Mind a tíz színész nagyot alakít, de ha mégis ki kellene emelni közülük hármat, akkor Lipics Zsoltot, Józsa Richárdot, Unger Pálmát említeném. És még egy gondolat ahhoz, amit a mellettem ülő néző megfogalmazott: „Ezek a pécsi színészek minden szerepben ugyanazt játsszák”.

Nos, azért ilyen erős a hasonlóság a komédiázásuk során, mert a rendezők pontosan tudják, hogy például Lipics Zsolt mindig hozzátesz valami újat az esetlen kisember téblábolásához, a szolgalelkű csinovnyik jelleméhez, így rendre megtalálják az efféle szerepekkel. A többieknek pedig ugyanígy van már testhezálló, jól bejáratott és egyre terebélyesedő sablonjellemük.