Hősiesen harcoltak a Mecseki láthatatlanok 1956 őszén

– Ötesztendős volt 1956-ban. Mi volt a közvetlen élménye a pécsi eseményekről?

– Nagyanyámék Váradi Antal utcai családi házából sétáltunk hazafelé a Sallai utcába 1956. november 2-án késő délután, amikor a Kórház tér felől páncélozott járművek, oldalkocsis motorok, gépfegyveres katonák vonultak nagy robajjal a Széchenyi tér felé. Hazaérve kiderült, hogy lázas beteg vagyok, a városban pedig egyetlen patika volt, éppen a Széchenyi téren, így apám tankok között áthaladva jutott hozzá a gyógyszeremhez, s számolt be a főtér katonai megszállásáról.

– Mit beszéltek később otthon titokban a mecseki harcokról?

– Ami történt, arról évtizedekig családon belül is mélyen hallgatni kellett. Az viszont örök emlék marad, hogy néhány éve eltávozott, ám mára legendássá lett családtagunknak, Kubicza János nagybátyámnak kisgyermekként sokszor lovagoltam a lábán és katonai múltja miatt gyakran kérdezgettem a fegyverekről. Jancsi bácsi egyébként csendes ember volt, kétméteres magasságával, kisportolt termetével pedig női szemmel is vonzó férfinak számított. Amikor viszont később 1956-ról és a nagybátyámról anyai nagyanyámat, Etelka nénit faggattam, minduntalan elhessegetett. Később is csak annyit árult el: külföldre ment dolgozni, messzire, Kanadába.

– Évtizedekkel később újra találkoztak. Mit mondott akkor az ellenállók egyik vezetője?

– Mielőtt bejöttek ide az oroszok, nem voltak itt reguláris katonai csapatok, kivéve egy „Bányász Munka” századot és egy nagyatádi századot, melyeknek a feladata az induló uránbánya védelme volt. 1956. november 3-án aztán Pécs térségébe érkezett Szekszárd irányából egy szovjet harckocsiezred. Pécs ekkori katonai vezetője, a forradalmi katonai tanács elnöke Csikor Kálmán tartalékos alezredes volt, s látván a korszak modern felszerelésű ezredét, megegyezett a szovjet parancsnokkal, hogy Pécs nem fog „különösebben ellenállni”, mert nem akart vérfürdőt. Így november 4-én hajnalban bevonultak a szovjet harckocsik a városba és lefegyverezték a Mór-kollégiumban elszállásolt 1. Nemzetőr zászlóaljat. Ez úgy történt, hogy egy szovjet T 54-es odaállt az egyetem kapuja elé, lövegtornyát a bejáratra szegezte, majd a löveggel benyomta a nagy, díszes fakaput. Aztán felszólították a diákokat, hogy azonnal hordják ki a tank elé a fegyvereket, ellenkező esetben tüzet nyitnak.

– Hogy került Kubicza János a forradalmárok közé?

– November 3-án a szovjet csapatok láttán elindult egy jelszó: „Fel a Mecsekre!” A frissen alakult Katona Tanács elnöke, Csikor Kálmán alezredes felfegyverezte a bányász­alakulatokat, ám nem akartak szembeszállni a többszörös túlerőben lévő szovjetekkel, időt akart nyerni, amíg bevonja a védőalakulatokat. Eközben november 4-én este megkeresték nagybátyámat, hogy kellene nekik egy katonai vezető, aki kiképzi, megszervezi és irányítja őket. Ő akkor meleg ruhát vett magához, zsebre vágta kis megtakarított pénzét, szolgálati pisztolyát, és elköszönt a családtól. Közel 30 év múlva láttuk újra.

– Mit mondott a hegyen történtekről?

– A Dömörkapui turistaháznál dr. Horváth Géza komlói orvos szervezte az ellenállást. Egy nap alatt úgy 150-200 ember vonult ki a hegyekbe kisebb fegyverekkel. Rajtaütéseket és zavaró támadásokat intéztek a szovjet csapatok ellen. A nagybátyám pedig úgy döntött, hogy azonnal továbbindulnak, mivel várható a város közelsége miatt egy szovjet hajnali támadás (ez aztán meg is történt). Továbbá a szervezői feladatokkal együtt megkapta a „Béla” és „Vadász” fedőnevet.

– Mekkorára nőtt a csapat?

– Nagyjából 300 főből állt, 7 szakaszra, 21 rajra osztva. Minden rajban 1-2 golyószóró, 3-4 géppisztoly, puskák és egyéb fegyverek voltak. Lőszer azonban csak körülbelül egynapi harcra volt elegendő. A „Mecseki Szabadságharcos Csoportnak” hármas célkitűzése volt: az ENSZ-döntésig kitartani, felszabadítani a várost és megtorolni a november 4-i árulást, felvenni a kapcsolatot a Dunántúlon működő csoportokkal és megcáfolni a bábkormány hírverését, hogy az országban teljes a nyugalom, mert az ellenforradalmat felszámolták.

– Merre haladtak a Mecsekben?

– A Dömörkaputól a Misina gerincén keresztül Tubes-Lapis irányába. Hajnalban a lapisi vadászháznál találkoztak a Kaposvárról Pécsre gyalogló katonákkal, s közülük többen átálltak a felkelőkhöz. Az utóvédcsapatot viszont elérte itt a hajnali szovjet katonai támadás, és a felkelők közül Rábai Tibor tüdőlövést kapott. Kubiczáék közben megérkeztek Büdöskútra, bevárták az utóvédet, eltemették Rábait, és elindultak Vágotpuszta felé. Itt a 12 házból álló kis sváb településen alakultak szakaszokra, rajokra, valamint megszervezték a település körkörös védelmét. Másnap, november 7-én reggel pedig feleskették a forradalmárokat. Vágotpusztáról aztán több kisebb akciót hajtottak végre. November 10-én a nagybátyám javaslatára lépcsőzetesen áttelepültek Kisújbányára, mert a közelben már többfelé orosz csapatok mozgását tapasztalták. S időben, ugyanis 12-én délelőtt erős szovjet és ÁVO-s támadás érte Vágotpusztát. Itt jegyezném meg, hogy Vágotpusztára 20 éve szervez emléktúrákat a pécs-szabolcsi „Szabolcs Fejedelem Hagyományőrző Egyesület.”

–Mi volt Kisújbányán?

– November 13-án megszervezték az új támaszpontot, s megtudták, hogy egy másik ellenállócsapat felszámolására rendőrosztagot szerveznek Pécsváradon. A rendőröket pedig új, modern fegyverekkel, Kalasnyikovokkal szerelték fel, ezért azt tervezték, hogy másnap 16.50-kor megszerzik a fegyvereket. Az akció során a biztosító őrsök a 6-os főúton több helyen is tűzharcba bocsátkoztak. A vállalkozást vezető Málics Ottó szakasza pedig nem várt helyzetbe került, mert újabb rendőrök érkeztek egy gépkocsival, akik új AK gépkarabélyokat próbáltak ki a pécsváradi vásártér melletti homokbányában. Ebben a pánikszerű harcban kapott fejlövést Málics Ottó. Aztán hevenyészett hordágyon vitték több kilométeren át Kisújbányáig, majd fogaton bányasérültként került a komlói kórházba, átjutva így a szovjet őrökön. Onnan viszont már nem jutott el élve a pécsi kórházba, szállítás közben meghalt. Pécsett pár éve utcát neveztek el róla, Komlón emléktábla őrzi nevét. A csoport végül is 2 golyószórót és 7 Kalasnyikovot zsákmányolt, míg Málics Ottót 1956. november 19-én Pécsbányán temették el, hivatalosan mint „bányaszerencsétlenségben” elhunytat, nagy tömeg előtt.

– Merre vezetett ezután az út?

– November 15-én reggel Kisújbányáról Vágotpuszta érintésével a Jakab-hegytől északnyugatra fekvő Petőcpusztára vonultak vissza. A kimerült, reményt vesztett és átázott emberek közül sokan lemorzsolódtak. Itt 16-án reggel ismét összeült a haditanács és a csoportot feloszlatták, mindenki szabadon választhatott sorsát illetően. Végül 58-an indultak útnak egyéni oldalfegyverzettel Nyugat-Európa felé. Sziebert pusztán, Képespusztán át érkeztek Gyűrűfűre, majd tovább 19-én éjjel Somogyviszlóra. 20-án reggel pedig tovább, mert a falutól másfél kilométerre terepjáró csapatszállító kocsik érkeztek, tele ÁVO-sokkal. Az erdőben a rádió híreiből tudták meg, hogy Jugoszlávia befogadja az ’56-os menekülteket. Így az osztrák határ­átlépés helyett Csokonyavisontát megkerülve egy erdőben éjszakáztak és másnap a jugoszláv határ felé fordultak.

– Hol jutottak ki az országból?

– 21-én hajnalban Szilfáspusztánál, de a túloldalon a jugoszláv határőrparancsnok egyáltalán nem volt barátságos. Kaproncára, egy „menekült” táborba kerültek, s valójában hadifogolyként kezelték őket. Innen december 5-én a Grenovói „haláltáborba” szállították a csapatot, ahol 1957 tavaszáig voltak, és az otthoni utóeseményekről a pécsiek körében „Pellérd Rádiónak” elkeresztelt Szabad Európa Rádióból értesültek.

– Mi lett a nagybátyjával?

– Elment Kanadába, majd visszaköltözött Franciaországba, hogy közelebb legyen kis hazájához. Miközben itthon a Mecseki láthatatlanok katonai vezetőjeként távollétében halálra ítélték.

– Sosem térhetett haza?

– Közel 30 évvel később amnesztiát hirdetett a magyar kormány, és kérésére autóval elvittem az egykori harcaik helyszíneire. És még egy érdekesség, a nagybátyám, Kubicza János adta a Vágotpusztán megesketett csapatnak a Mecseki Szabadságharcos Egyesület nevet. Azt pedig egy pécsi történész nyomozta ki, hogy a Mecseki láthatatlanok elnevezést a forradalom leverése után az események kigúnyolására, lekicsinylésére íratott úgynevezett Fehér Könyvek egyik szerzője találhatta ki. Pejoratív jelzőként, de a szándék éppen az ellenkezőjét érte el...