Néha rendkívüli játékokat is eredményez, ha színész a gyerekek nagyapja

Bánky Gábornak több mint negyven éve figyelem a pécsi pályafutását, miután egyidősek vagyunk, és éveken át együtt teniszeztünk. Így azt is pontosan tudom, hogy a színművésznek lenne mivel foglalkoznia a színházon kívül is, miután van egy hatalmas kertje száznál több gyümölcsfával, valamint az utódokat is nevelgetheti: négy fia és négy unokája ugyancsak kellemes napi elfoglaltságokat jelent.

– Akkor most lemosó permetezéssel és metszéssel űzöd az időt?

– A kertben az az alapelvem, hogy ami nem zavar, azt nem bántom. Mondhatnám biokertészetem van, a metszésre pedig mindig hívok szakembert. Én pedig leginkább csak szüretelek.

– A teniszütőt pár éve végleg letetted. Miként küzdöttél meg a Covid-magánnyal?

– Sorra vettem klasszikus filmeket, Kurosawát, Fellinit, Bergmant, Tarkovszkijt. Ami pedig a munkát illeti, hihetetlen jó érzékkel akkor mentem el szabadúszónak, amikor a koronavírus miatt megszűnt minden munka és a kollégáim főállásban is a létfenntartással küszködtek. Viszont a feleségemmel, Illés Ilona bábművésszel rengeteget unokáztunk, második aranykorként éltük meg ezt a vészterhes időszakot.

– Miben más egy színész nagyapa?

– Imádják, ha olvasok nekik, mert eljátszom a történetet, a karaktereket. Aztán nagy kedvencünk, amikor közösen vicceket dramatizálunk, például Mackó bácsival, a kis nyúllal, meg a répatortával. Olykor meg kiötlök egy szörnynevet, olyat, hogy Csucsmorány, amihez tulajdonságokat párosítunk, majd nekem ki kell találnom hozzá egy mesét. Meg kell mondanom, nem mindig egyszerű ez, mert mondjuk a háromlábú Buzgonya Csotrogány nem túl természetes mesealak.

 
– Három év szünet után újult erővel szerepelsz. Pihenni akartál egy kicsit?

– Szó sincs nyugalomba vonulásról, a Harmadik Színházban eközben folyamatosan öt előadásban is benne voltam. A Pécsi Nemzeti előző vezetésével volt csak bajom, nem kívántam részt venni ott semmiféle munkában. Lipics Zsolt (aki évekig ugyancsak tenisztársunk volt – a szerző), amint pozícióba került, felhívott, és én örömmel vállaltam a PNSZ-ben is új feladatokat. Annál is inkább, mert újra találkozhatok a kedvelt kollégáimmal.

 
– Két premierben is benne vagy. Mit mondanál az Otthol, édes Ottholról?

A gondolatköre hasonló a Harmadik Színházban játszott Primakörnyékhez, ám a műfaj, a karakterek, a belső konfliktusok nagyon eltérők, és még egy Száll a kakukk fészkére vonal is végigfut benne.

– Miben segít a színpadon az elmúlt négy évtizednyi tapasztalat?

– Az évek során egyetlen dolog változik. Fiatal koromban ha azt hallottam egy idősebb színésztől, hogy izgul, akkor kinevettem. Én pedig most nem izgulok, hanem rettegek, mert tudom, hogy bármi megtörténhet a színpadon. Volt már, hogy leomlott, máskor leégett a díszlet és megtörtént az is, hogy a székem az ülőkéig beszakadt a pódiumba.

– A legújabb bemutató, a Közmagyar formabontó helyszínen és technikával készül. Milyennek értékeled a darabot belülről?

– Egy magyarországi választási tablóról van szó, pártoktól függetlenül arra ­összpontosítva, hogy az ember embernek farkasa. Becstelen, gyakran tisztességtelen ügyek, hazugságok kerülnek terítékre, gyűlöletvilágunk elkeserítő tartalma, a társadalom szélsőségeinek időnként egészen primitív nyilatkozataival is szembesül itt a néző.

 
– Mit csinálsz, amikor ki akarsz kapcsolni?

 
– Miért kapcsolnék ki? Utálok lazítani, teljes hőfokon csinálok mindent. Persze időnként előveszek egy könyvet, vagy megnézek egy filmet, de a legjobb lazítás a munka.